Valaki. Más. Akárki.

A magány ölt rám ismét gúnyos alakot és nyelvet,
Míg egy porig égetett, kies földet szentelnek
Ott, ahol buja vágyad szított tüzet. De ez már
Nem több mint nyúlós, mindent elnyelő sár
És a beletiport büszkeség. Egy feledett mise,
Feledett lelkemért. Közös jövőnk hipotézise
És a beigazolódó Semmi. Szembenézni se
Tudok emlékeddel, oly mélyen temettél
Magadba. És én téged még ennél
Is mélyebbre, magamba temettelek.
Csak a néma föld marad. Hódolni nincs kinek.
Néha utálnak, hol szánnak, mások irigyek
A mindennapi látszat életemre. Újrakezdés.

Kívánlak még és annál jobban pusztítom,
Ami romjainkból maradt. A hídon átlépni
Többé magam sem merek. Leomlott
Támpillérjeink, mint suttogva kimondott
Imák, áhítattal vesznek majd a semmibe
Vágyakozom rád! Az egyedüllét, mint mise:
Liturgikus, füstös ködökbe vonja emlékeim,
Míg egy porig égett, kies földben, hol őseink
Ösztönei mellé temetik vágyaink, beteljesül.
Akkor majd vége lesz. Mert őrjít, mert tüzes,
Mert annyira betölt, hogy ha nem vagy üres
Marad, mit együtt építettünk és most rombolunk.
Beteljesülten, egymás mellett majd elkopunk,
És mindegy lesz már, mi jön. Más. Akárki.