Mindkettőnk Tükre
Mire a hétköznapok súlyos láncaitól a görnyedt és elnehezült
Testünk hajnalban megpihen, és odakint a zaj már elül;
Mire minden kihívás csak kavargó örvény az agyban,
Én mindig akkor döbbenek rá, hogy megint csak magamban
Vagyok. Meghasonulásom mögött lüktetésed csendesül.
Reggel hatkor felriadva még velem volt az érintés,
Amibe beleremegtem, mostanra visszatekintés
Egy illúzióra. Vajon te voltál az egyáltalán?
Késő van. Holnap munka. Álomba szenderít a magány.