Csak azt bánom

Csak azt bánom, hogy nem simogattam aznap hajnalban

A kezeid tovább. Mikor te már szuszogtál halkan

És én egyre szaporább lélegzettel figyeltem mellkasod,

Ahogy le- és felemelkedett. Néztem a hajnalcsillagot

Az ablakon át és reszketett. A mulandóságot félte

És beragyogta bőrünk gyermeki, tiszta fénnyel.

Kár, hogy reggelre ismét felnőttünk: törvénnyel,

Szolgasággal és a mindennapok egyformasága szerint.

És felkeltél és elindultál. Én magam maradtam megint.

Felidézlek és hálát adok érte, hogy nem mertem lehunyni

Égő, fáradt szemem.  Néztelek és nem tudtam megunni.

Most újra érzem, mikor itt voltál velem. Minden részletet

Emlékeimben féltve úgy ismétlek, mint egy versidézetet,

Új jelentéssel, rádöbbenések között. De az édes illat,

Az érzés és pillanat mind tovább szökött. Vágyainkat

Eltiporta a valóság. Félek; halványul az emlék és egyre

Nyomaszt a halandóság. Rád gondolok és rettegve

Eszmélek fel, hogy talán álom voltál, és azon az estén

A csillagfény egyedül talált az ágyban, miközben én

Párnámat ölelve simogattam a takaróm gyűrődő vonalát,

Kezed. És a sors nélkülem szőtte sorsod titkos fonalát.

/Utószó/:

(Miért nem öleltelek még szorosabban? Akkor

Amikor még … voltál valaha?  Reggel hatkor

Felriadtam. Magadhoz húztál.  Visszaaludtam,

Nem gondolva, hogy vége lehet.  Pedig tudtam,

Csak elfogadni nem mertem. Már bánom,

Ahogy halványul csókod emléke a számon,

És kezed vonalát is egyre nehezebben

Idézem fel, mikor még itt volt a kezemben.)