Nem akartál egészen
Nem akartál látni egészen, csak érezni, ahogy félve megremeg
Testem, mikor kezeid között a megalkuvás önmagába temet.
Nem akartál, csak valahogy mégis megmaradtam furcsa emléknek,
Amit felidéznek téli homályban világossághoz kevés gyertyafények.
És most sem kellek, de szorosan magadhoz ölelsz, vagy inkább már csak ölsz,
Ahogy indák díszítik a haldokló fatörzset: fogyó életerőmből tündökölsz.
És mégis… nyakamon fonódó kezed illatát mélyen szívom magamba,
Hagy járja át mindenem az elillanó vágy! Mert hinni akarok a csendes szavakban
Megbúvó többnek! Hogy felidézve és zokogva ordíthassam, mikor nem vagy:
Valaha voltál. Egy rossz szokás, amit az ember egyszer csak elhagy.
Mikor nem akartál, vagy nem fogsz akarni és a magánytól remeg a test,
Míg a szoba másik végében lobogó gyertyaláng majd óriás árnyakat fest.
Félig talán a meggyújtott és leégő kanóc, félig az árnyék leszek,
Hogy melletted maradjak. Érzed, ahogy megfojtanak az ölelő kezek?