Lelkem pusztáján tigris lakik

Az én lelkem pusztáján is tigris lakik.

Éhezve terül el a búzaföldeken.

Aztán megsebzetten felmordul hirtelen;

Visszatántorog a meghasadt tudatig.

Üvöltését a szél messzire repíti,

De túlharsogják a fémes munkagépek.

Hangjára a katonák ritmusra lépnek,

Hogy elnyomják. Kedvét lassan elveszíti.

Füleit behúzva meglapul fáradtan,

Saját területe határai között.

És rémülten bújik meg, mint az üldözött;

Elhagyott, földszagú partizán járatban.

Hogyha – mint régen - mégis zsákmányt ejtene,

A  ragadozók már szomjazzák a vérét.

Elé vetik a koncok rothadó végét,

( Éhhalála talán lázadást keltene).

Még tartják, mint akit hibáztatni lehet

Hegedő sebéért nagymacskák dühének.

Kölyke a Kárpátoknak, üldözöttje Délnek,

Ősi fajából itt utolsó, bús egyed.

Az én lelkem pusztáján is tigris lakik.

Ébredj és lépj büszkén, ez itt a te földed!

Hol most más  állat vadászhat és üvölthet,

Ordítva rohanj; a meghasadt tudatig!