Egymást űző vadak

Nem tudtam, hogy fáj neked.
Na jó, talán akartam is néha.
Te vadász voltál, én préda,
Most együtt szenvedek veled.

Mikor elfogtál húsomba vájtad
Karmaidat, s egy szív szakadt fel.
Máskor pedig én téptem szárnyad,
Hogy ne repülhess mellőlem el.

Magunkat üldözve menekültünk.
Az egyik elterült, a másik felállt.
Tudtuk, nem szabad kimerülnünk,
Kerülgettük egymást, a halált.

S ha valamelyik néha elesett
Vadul nyalogattuk a sebét.
Majd jött egy harmadik, a feslett
Féltékenység küldte vérebét.

És rohanni kezdtük egymás mellett
A vadállat egészen közel loholt,
Hol beléd mart, hol nekem kellett
Megjárnom miatta a pokolt.

Mikor engem harapott, a sebből
Fájó, gennyes fertőzés fakadt.
Hagyj magamra! Én már ebből
Nem gyógyulok, ez örökre marad.

Megálltál akkor, a rohanásnak vége,
De a gyógyírt erre hiába keresed.
A féltékenység szomjazik a vérre,
Ha lüktet a seb, torkodnak esek.