Alkotni, de kinek?

Alkotni, de kinek?

Tágas tereken rohant nevetve.

Aludt a szabad ég alatt.

Amihez kedve volt, megtette.

A csillagok adósa maradt.

Kincseit felhőkre költötte,

Hogy az égen rajzoljon velük.

Széleiket egymáshoz kötözte.

Játékból volt az Istenük.

A nyáj hirtelen szertefutott.

Egy pillanatra talán megállt.

Aztán valami eszébe jutott

És már faragta kőből a medált,

Fákból szobrokat, sziklából házat,

A szél dallamaiból kottát.

Úgy érezte, sohasem fárad.

Gondolatai voltak a szolgák.

Mert ez a szabadság: alkot.

Mindegy mit, csak rögtön.

Nem tudja, hogy hol tartott,

De a tétlenség neki börtön.

Újrakezd, majd elfárad. Leül.

Valami a műből hiányzik neki.

Nézi, majd néma álomba merül.

Egyedül. Elfelejtett nőt teremteni.