Valaki végül...

Minek küzdjek ellene,

Ha nem én döntök végül?

Egy egyszerű „nem” kellene,

Bizonytalanság nélkül.

De csak azért is „igen”!

Ha fáj, ha bele is remegek,

Ezt kell mondanom, hiszen

Kétséget nem hagy a szeretet.

Érzem, a szívem dobbanása

Hol felemel, hol mélybe húz.

Ez most a mindenség mása:

Hegyeket épít, majd összezúz.

Mindig is háborgott a világ,

Igenekből született az élet,

És sohasem lesz annyira szilárd,

Hogy magam mellett tudjalak téged.

Hol némán, hol ordítva haladunk,

De az utat nem mi építjük. Dehogy!

Néha társsal, máskor egymagunk

Menetelünk, míg térdünk összerogy.

Minek küzdjünk mégis ellene?

Mert egy útitárs mindig akad,

Aki anélkül, hogy jelentene

Bármit is, végül mellettünk marad.