Hamis gyász

Ők most mind a remegést nézik,
Ahogy a gyertya csonkig vérzik.
Szenvedése akár a tiéd:
Önmagából fényt ad, majd elég.

Emlékeid fájó terhe alatt
Izzanak benne a suttogott szavak,
Szárazon hullnak az elsírt könnyek,
Mégsem lesz a gyász tőlük könnyebb.

Te nem kérted, hogy évekig
Temessenek azok, kik
Itt maradtak, mert talán az élet
Pont helyettük választott téged.

És nyugtod sem lehetsz, visszahívnak;
De nem nevetve… Mindig sírnak,
Ahelyett, hogy a szépet
Idéznék fel, nem a véget.

Egy szűk szobában gyűltek össze.
Halkan kérdik: Vissza jössz e?
A kanóc egyre jobban perceg…
Nélküled múlnak a percek.

Majd kialszik és haza mennek,
Nyomják szívük régi terhek,
S te ott maradsz egymagadban
A szobádban, láthatatlan.