Roncsok

Addigra a repülőgép roncsából a játszótéren már csak egy lecsupaszított váz maradt. Miközben közeledtem és néztem, legbelül összeszorult a szívem. Hiába siettem, hiába tettem meg mindent az ügyért, mégis elkéstem. De tudtam, hogy az ekkora nagylányok nem sírhatnak, pláne ezekben az időkben nem. Csak az egyre lassuló lépteim árulkodtak mélységes bánatomról.

Hogy ismertem-e? Persze. Kicsit több mint egy éve. Tavaly került ide, hogy ki hozta és miért azt hivatalosan senki sem tudta. Még az sem, aki ideszállította. Nincs ezen mit továbbgondolni, nem ritka manapság az ilyesmi. Egy nyári napon, amikor arra bringáztam, már ott volt. A fiúk addigra el is foglalták, bár nem volt egyszerű felmászni rá. Odaszaladtam, megpróbáltam, de először leestem a szárnynál. Katona dolog. Végül sikerült bejutnom a pilótafülkébe és sötétedésig ottmaradtunk. Másnap újra meglátogattuk a roncsot, mert sokkal érdekesebb volt, mint a leharcolt libikókáink. Napról napra átlényegült és az életünk részévé vált. Nem volt EU szabvány, talán csak amerikai.

Augusztus vége felé haza kellett utaznom. Az őszi szünetig gyakran gondoltam rá, majd valamikor a féléves zárás felé kicsit megfeledkeztem róla. Hóembereket építettem mosolygós szájjal. A tavaszi szünet már sokkal eseménytelenebbül telt, ezért ismét felidéztem a kopott repülőt. Ahogy közeledett a június, tudtam, hogy nemsokára újra ülhetek majd benne. Nagyon izgultam, hiszen ilyen klassz játék akkoriban itthon egy játszón sem volt. Hiába meséltem a suliban, a többiek nem hitték el nekem. Én viszont tudtam, hogy ott lesz, hiszen a felnőttek azzal már soha többé nem tudtak felszállni. Csak minket, gyerekeket repített el különleges tájakra, ahol az édességboltokból forró csokoládé illata áradt. Azon a képzeletbeli helyen mindig izgalmas kalandjaink voltak, biztonság és a szomszéd kisfiú két bátyja – ők csak három éve költöztek át oda. Közben felnőtt lettem. Pár hónapja meglátogattam azt a régi teret. Tudtam, akármit is találok majd, engem már nem tud elrepíteni a háborítatlan csodavilágba. Az egykori játszótér üresen fogadott. Miközben közeledtem és néztem, legbelül összeszorult a szívem.