Pitypang
Munkába tartottam, a soron következő feladatok ütem(ezés)ére lépve lendületesen, nehogy elkéssek az újabb megbeszélésről. A gondolataim egy tervezett telefonhívás körül forogtak éppen, amikor megláttam a járda szélén az óriáspitypangot. Alig pár méterre voltam tőle, de nem tudtam levenni róla a szemem. Mire mellé értem, már tudtam mit kell tennem vele. Amikor leszakítottam és először belefújtam, a megszokott szerda reggelből egyszerre ébredező tavasz lett. Körülnéztem és azonnal észrevettem a friss esőzésektől zöldellő növényeket, ahogy élettel töltötték meg a szürke épületek közötti teret. A villamos érces hangja mellett felcsendültek a madarak trillái és hangyák igyekeztek át az úton előttem szép sorban, élelem után kutatva. Ahogy még egyszer belefújtam, kíváncsian néztem, hová repíti a langyos szellő az élet aprócska hírvivőit.A sínek mellett eltűntek a fűszálak között. Azután megfordultam és immár lassabban, bámészkodón sétáltam tovább, rámosolyogva a szembejövő emberekre.
Miért ne kereshetnék négylevelű lóherét vagy fújhatnám ismét világgá a pitypangokat, mint régen? Ki tiltja, meg hogy színes ceruzákkal mosolygós arcokat vagy piros állatokat rajzoljak, ha ahhoz tartja kedvem? És miért nincs a lakásban rajzolásra alkalmas papír, vagy hirtelen ötletek megvalósítására szolgáló ragasztó, olló, tempera és gyurma az íróasztal szélén? Egy hétvégi napon miért ne áshatnék a homokozóban Kínáig, szedhetném fel és tehetném az úttestről arrébb az összes előbújó gilisztát és csigát vagy cipelhetnék haza sáros, könyörgő szemű kiscicákat esőzések idején? (Na jó, utóbbi kettőt általában megteszem. :)
Szabályok és elvárások határoznak-e meg vagy a már azon is túlmutató önkorlátozás?
Annyi biztos, hogy a tíz perc késésből legalább ennyi új kis sárga virág nyílik majd a 61-es villamos megállója mellett.