Nyugati tér

Várakozom a Nyugati aluljáróban a pizzafeltétek émelyítően nehéz szagába burkolva. Egy látszólag elmeháborodott nő magában beszélve fel-alá járkál. Alapvetően nem néz ki hajléktalannak, először azt hiszem, telefonál. Utána kéregetni kezd, majd ismét idegesen járkál körbe. Sajnos az ilyen emberek felbukkanása egyre gyakoribb mostanában... a bizonytalan lépésektől már elhasználódott ócska, nyári cipője, testén lenge fehér ruha.
Kicsit messzebb, kilépve a bolond asszony piros oszlopok határolta területéről minden csupa kabát és vízálló csizma; fájdalmas ráeszmélés az őszre.
Vasárnap van: zárt boltok és a mindennapokhoz képest kevésbé tudatosan lézengő emberek. Ma az aluljáró megtépázott, elszürkült pillangóit sem látom. Pedig a szolgáltatások tudtommal üzemelhetnek.
Végül valahogy az ölelkező párok is eltűntek a Nyugati színpadáról...
(a naiv énem belülről kiigazít: biztosan az újonnan átadott Nyugati térre költözött át a szerelem... öncenzúra)