Jenny

Egyre gyakrabban gondolok a hajóra. Arra, amelyiknek tizenhét vitorlája van. Néha még emlékszem is rá, talán láttam már, de az biztosan nem ugyanez az élet volt, hiszen még mindig itt vagyok a magányba zárva. Lehet, hogy álmomban jött el értem. Talán ezért nem alszom mostanában. De sokkal valószínűbb, hogy az elvégzett, de véget soha nem érő munka ébreszt fel. Vagy néha a macskák, amikor türelmetlenül követelik a reggeli – vagy sokkal inkább hajnali – falatokat.

Az is lehet, hogy az elhamarkodott szeretkezések okozzák. Amikor mégis egyedül ébredsz fel  és a párnád ismét nem egy megnyugtató,  egyenletesen lélegző  férfi teste. És magamban nyugtázom, hogy szerencsére elment, mert ő sem az volt, akivel komolyan gondoltam volna.  Vagy ez lenne az álom és a valóságban mindig egyedül vagyok? A szitkok és a sikolyok is a szomszédból érkeznek. Vágyakozva és egyszerre elutasítón nem veszek tudomást róluk. Csak várom a hajót azzal a nyolc ágyúval. Mert amikor a vészharang megszólal, én már tudni fogom, hol vannak a várfal gyenge pontjai. És akkor nem lesz több hazug érintés, sem kötelező előjáték-csókok. De addig belemegyek minden szerepjátékba. Kérlek, miközben elélvezel, halkan suttogd vagy ha az jobban tetszik ordítsd a nevem: Jenny.