Dőzs
2019.06.01 18:38
Nyilvánosan kiabált az idős asszonnyal, aki egyre kisebbre töpörödve hallgatta a szidalmakat és néha halkan helyeselt. Az egész villamos figyelte az egyoldalú veszekedést, de senki sem mert rájuk nézni. Az egész a tévé helytelen beállításából indult ki, de közel negyed óra alatt - amióta tartott -, nagyon elfajultak a dolgok. A férfi megfenyegette, hogy legközelebb, ha ilyesmi előfordul, levágja a fejét és a vécébe dobja. A szóváltásból hamar kiderült, hogy az asszony hajléktalan előélettel került a férfihez, aki saját nagylelkűségének tekinti a befogadását, ami most - a le nem kapcsolt lámpa és az elállított televízió következményeként - megszűnt. Kijelentette, hogy a mai takarításból származó fizetéséből a nő vegyen ételt és boldoguljon, ahogy tud, mert ő aztán több lehetőséget nem ad neki a "dőzsölésre".
Az asszony csak ekkor, alig érthetően szólalt meg egy nagy sóhajjal. ,,Én sosem dőzsöltem, sosem volt miből."
A mondat inkább egy hosszú kilégzésnek hatott, mintsem válasznak. Mivel mellette ültem, talán csak én hallottam és éreztem a benne feszülő elkeseredést, és azt az akaratot, ami épp elég volt a könnyek visszafojtására.
,,Én elmegyek Németországba valamit dolgozni, te meg csinálj, amit akarsz. Tévét pedig senki sem fog nézni." - zárta le a vitát a férfi, majd leszállt. A nő bánatosan kullogott utána. Csak ekkor, távozásuk közben mertük őket alaposabban végigmérni. A férfin márkás sportruházat, a görnyedt asszonyon szakadt rongyok.
A villamos továbbhaladt, de még elkaptam az újrakezdett ordítás első hangfoszlányait.
Nem tudtam másra gondolni, minthogy gyermekként biztosan nem ilyen álmokat dédelgetett, nem így képzelte el a jövőjét. Szívem szerint szorosan fogtam volna titokban a kezét, amíg kiabáltak vele, de nem tettem. Egymás mellett, mégis teljesen más dimenzióbn léteztünk, egy hatalmas fallal magunk között, ami engem tőle távol tartott, őt pedig az erőszakos, öntelt férfi valóságába zárva.
/Ma reggel, 1-es villamos/