9. nap éjszaka

Gergő már jó pár órája szorongatta a borítékot. Egyszerűen érezni akarta a kezében. Tudta, hogy ez jelenti számára a következő kéthavi megélhetést. Bár elvégezték a feladatot, eddig a házban kellett maradniuk, hiszen abban egyeztek meg, hogy csak sötétedéskor távoznak. Most azonban lement a nap és a redőny apró lyukacskáin keresztül csak a sötétség szűrődött be a szobába. Csend volt. A két férfi szótlanul bámult maga elé. Gergő eszmélt fel először a némaságban. Mély álomból ébredőként nézett körbe, majd – miután rájött, hogy odakinn beesteledett – hirtelen felállt és tett egy lépést a szintén merengő Dávid felé.
- Itt az idő. Induljunk!
-  Oké, felőlem mehetünk.
A két férfi elindult kifelé a hálószobából. A felső emelet teljesen fel lett forgatva. Mindenfelé szét lettek dobálva a ruhák és a különböző papírok. Dávid még egy irigy pillantást vetett a gyönyörűen csempézett fürdőszobára, majd elindult társa után lefelé a lépcsőn.
- Várj! – szólt hirtelen a már földszinten lévő Gergő után Dávid.
- Mi van, mit szeretnél?
- El kell intéznem egy fontos dolgot.
- Te most komolyan innen akarsz telefonálni?
- Mi van? Nem, dehogy! Csak ürítenem kell.
- Menj, de próbálj meg sietni!
- Rendben. Akkor nem megyek fel a másodira, hanem megnézem az elsőn lévő vécét. Talán van annyira szép, mint a másik.
Gergő egy helyeslő morgást hallatott, majd némi undorral az arcán – melyet a még mindig rothadó ételmaradványok váltottak ki belőle – leült az ebédlőasztalhoz, melyen egy érintetlen kávéscsésze állt, telitöltve hideg kávéval. A férfi eléggé elcsodálkozott rajta, hogy valaki úgy távozzon, hogy még csak bele sem kortyol a minden bizonnyal nem hiába készített frissítőbe, de nem érezte olyan életbevágóan fontosnak a dolgot. Levett egy újságot az asztalon heverő kupacból, majd figyelmesen olvasgatni kezdte a kilenc nappal ezelőtti híreket.

Dávidnak eléggé sürgős volt a dolog. Elrohant az első szinten látott vécé ajtajáig – mely közvetlenül a beltéri uszoda illetve egyéb luxusfelszerelések szobájával szemben helyezkedett el -, lenyomta a kilincset és… káromkodva nyugtázta, hogy az ajtó belülről zárva van, vagy legalábbis valami miatt nem nyílik. Nem akart felmenni a másodikra, hiszen megígérte Gergőnek, hogy gyorsan végez, úgyhogy inkább megpróbálta még egyszer.  Azonban hiába tolta teljes erejéből befelé, a tölgyfa ajtó – mely beltéri építészetben bizonyára luxuscikknek számított, de a hang és szagszigetelésre ez esetben tökéletesen alkalmasnak bizonyult – csak nem engedett.
Dávid fejében egyre inkább motoszkálni kezdett egy gondolat. Emlékezett rá, milyen óvatosan nyitotta ki érkezésükkor a szemközti ajtót, aztán az is felrémlett benne, hogy Gergő milyen hévvel dobálta szét a másik emeleten a polcok tartalmát. Rájött a megoldásra. Ha nem gond, hogy a rablás látszódik, akkor akármilyen nyomot lehet hagyni. Felbátorodva rúgott bele az ajtóba. A fa kissé engedett, de Dávid lábának minden bizonnyal jobban fájt ez a mozdulat.
Pár perc múlva elhatározta, hogy újra próbálkozik. Előbb azonban kellőképpen felhergelte magát. Arra gondolt, hogy mekkora egy piszok mázlista az, akié a ház és ez most elegendő energiát adott a következő próbálkozáshoz. Nagy lendülettel rúgott, beleadta minden erejét. Szinte öröm töltötte el, hogy kárt okozhat ennek a sznobnak a tulajdonában.
A lábcsontja megrepedt, az ajtó résnyire kinyílt. Bentről halk nyögés szűrődött ki a folyosóra.
Dávid kissé meglepődött a váratlan zajtól, de fájdalmai sokkal nagyobbak voltak annál, hogy reagálni tudjon rá. Mikor lábfeje kellemes, tudatlan zsibbadásba kezdett, feszítő húgyhólyaga jelt adott és neki be kellett lépnie a mellékhelyiségbe.
Megnyomta a kapcsolót, de belül éppen annyira volt feketeség, mint odakinn az éjszakában. A kényszer felerősödött benne és már nem érdekelte, hogy világos van e vagy sem. Lehúzta a nadrágját és vizelt. Gyorsan végzett, ám legnagyobb meglepetésére valami megragadta a lábát és gyengén ugyan, de a föld felé rántotta.
Dávid először szóhoz sem jutott, de aztán ijedtében akkorát ordított, hogy Gergő pár másodpercen belül a fürdőszoba előtt termett.
- Veled meg mi van? Fogd már be! Meghallanak a szomszédok.
- Ez… ez itt… itt egy ember.
- Hogy micsoda?
Gergő szeme csak lassan szokta meg a homályt. Mikor azonban megpillantotta a földön elterülő, sovány férfit, elállt a lélegzete és ösztönösen zsebébe süllyesztette a féltett zöld borítékot.
- Ki lehet ez? – kérdezte Dávid, de hangjából cseppet sem érződött az a magabiztosság, amire vágyott.
Félt és ez az érzés egész testében visszatükröződött. Egyik lábát kissé megemelve tartotta, hogy a másikra kevesebb súly nehezedjen. Arca rémületről árulkodott, kezei tehetetlenül lógtak maga mellett. Nadrágján a slicc kigombolva állt, miközben szemeivel hol Gergőre, hol a földön fekvőre nézett tanácstalanul
- Nem tudom hogy kerül ide ez a férfi, de ahogy elnézem ő a ház tulajdonosa. Valami Lajos a neve. Mutatott róla képet a főnök.
- De neki nem külföldön kellene lennie sok pénzzel és pár szőke cicababával?
- Honnan tudjam? Nézz rá: Alig él. Szerintem valaki direkt bezárta ide.
- Most mit csináljunk? Akármennyire is rossz az állapota, látott minket.
- Végeznünk kell vele.
- Micsoda?
- Meg kell ölnünk.
A hirtelen beállt csendben hallani lehetett a haldokló szuszogását. A lélegzete akadozott, szemeit lehunyva tartotta - talán nem volt ereje kinyitni őket - , de ujjaival az előző mondat hallatán szorosabban próbálta fogni Dávid nadrágját.
- Én ezt nem csinálom! – fakadt ki a fiú és idegesen arrébb húzta bokáját, melyről fonnyadt levélként hullt le Lajos keze.
- Tudtam, hogy nem vagy rá képes. Az a kés is csak dísz nálad mi?
Dávid nem válaszolt. Érvek és ellenérvek százai futottak végig az agyán. Ott volt Gergő, akit nagyon megkedvelt a munka során és ott volt ez a látatlanban is gyűlölt ember, akin most levezethette volna minden dühét. És mégis… embert ölni bűn. Ráadásul olyan törékenynek látszott a férfi, mint aki átértékelte és megbánta az egész eddigi életét. Aztán arra gondolt, hogy ha senki sem kereste eddig, akkor mégsem lehet számára olyan felhőtlen ez az élet. És mi értelme úgy továbbélni, ha az ember tudja, hogy kicserélhető alkatrész csupán. Egy darab kacat. Ő is így érezte magát kisebb korában. Az anyjának nem kellett, a gyerekek kitagadták. Tudja milyen így élni. Ennek a Lajos nevű fickónak pedig sokkal több adatott meg az életben, mint amennyit ő valaha is kapni fog. Az indulat és a szánalom felülkerekedett Dávidban. Elővette a kést és szúrt. Nem akart fájdalmat okozni, inkább a halálát kívánta a földön fekvőnek. A szívét találta el. Pár perc múlva Lajos meghalt. Dávid zokogni kezdett.
- Jól van, nyugodj meg. Be kell látnod, hogy megérdemelte. Az ilyenek élete csak robotmunka. Meg aztán mások kirablásából élnek. De nem úgy mint mi. Ők az emberek érzelmeit lopják el. Mi csak tárgyakat viszünk magunkkal, míg az effélék hazugságokkal családokat tesznek tönkre.
- Gergő?!
- Tessék?
- Én azt hiszem, talán mégis megérdemelt volna még egy esélyt.  Egy esélyt az újrakezdésre.