8. nap hajnal

Következzék egy levél
vécépapírra írva,
amit Lajos még az 5. nap hajnalán írt Mariannak…

Tudod kedves Mariann,
én már igazán nem értem magam körül ezt a megháborodott világot. Vadállat módjára marnak egymás húsába a tébolyult emberek. A bűn, mint olyan már régen megszűnt eredeti értelmében létezni. A határok kitolódnak és az erkölcsök összemosódnak az erkölcstelenség szennyével – ha van még egyáltalán olyan, hogy erkölcstelenség. Hová tartunk? Mi az a végső cél, amit még átléphetünk, hogy utána minden illemet feledve, kiengedhessük elfojtott érzelmeink dühét és egymásra kényszerítve azt keservesen pusztítsuk önmagunk? Félek, már nem létezik olyan vonal, mely határozott egyenességével elválaszthatná az őrületet hétköznapjainktól. Azok az átkozott hétköznapok, melyeket legtöbbször csak egyszerű ,,szürke” jelzővel illetünk, hiszen már nem számít valódi hírnek a haláleset. Ha az utcán szemünk láttára folyik a vér, legtöbben közülünk csak közömbösen tovább sétálnak, elhárítva a felelősséget önmagukról. Mindenki csak hárít, miközben a gyengéket eltartani egyre inkább képtelen e világ. A megkeményített szívűek azonban ugyanolyan gyengék és törékenyek, mint bárki más, csak éppen a külvilág elől gondosan elzárják valódi énüket, előre megakadályozva ezzel bukásuk lehetőségét. Egyre többen folyamodnak ehhez a módszerhez. Felmerül azonban a kérdés: Amennyiben ez valóban így van, akkor mi mind hazugságban élünk? Hiszen ha a minket körülvevő emberek a torzult erkölcsöknek megfelelő álarcban – mint valamiféle karneválon – mutatkoznak egymás előtt, akkor az elrejtett igazság valótlanná teszi a világot. És minél tovább hordja egy-egy ember a báli ruháját – legyen az gyönyörűen szép, vagy akár elborzasztó, egyhangú vagy kirívó – a való annál mélyebbre kerül, míg végleg magába nem fojtja a jelmezek sokasága.
Eltérő szenvedélyek mocskába süllyed az emberiség, s minthogy már szabadulni képtelen belőle, vergődve egyre mélyebbre merül e szennyfoltban. Önmagunk által felhalmozott fekália ez, szélsőséges indulatok és vágyak bélsara, melynek bűzétől egyre többen fuldoklanak. Eltakarítani pedig nincs ideje senkinek, mert az ,,Idő pénz” – koptatják oly sokan e régi közhelyet, majd nem érve rá megmagyarázni, zsugori módon sietnek tovább. A miérteken nem gondolkozik senki. Válaszokként rideg tényeket kapunk csupán. Ez lett hát a világból? Friss levegőért mohón kapkodó szolganép vagyunk, akinek munkáltatója maga az élet? Azért dolgozunk annyi éven át, hogy – ha a fátum kegyes – végül leélhessünk pár évet csendes beletörődéssel e szennyben, miközben az a legkülönfélébb dögvészekkel súlyt? Hogy a vég előtt levehessük álarcuk és mélyen magunkba szívhassuk egyszer a természet illatát, majd kilégzéskor e levegő lelkünkkel együtt távozzon el belőlünk? A halál titka nem más, mint ez a lélegzetvétel, melyről már szólni képtelenek a holtak. Az a béke, mely egy percre elárasztja az embert, mikor gátlásoktól mentesen levetheti maszkját. Úgy hiszem, kevés embernek adatik ez meg. Én most mégis megtehetem, bár szégyenemre egy vécé hatalmas falai közé szorítva.

U.i.: Kérlek bocsásd meg nekem, hogy fehér boríték helyett csak vécépapírba írom e levelet, bár ahogy elgondolom mivé is válik az emberiség, úgy érzem, a kettő közti különbség már fel sem fog tűnni senkinek.