7. nap

Mariann megjelenik Lajosnak a sötétben...

Kialudt a fény. A villanykörte nem bírta tovább. Sötét van és így még rémisztőbbé vált az egyedüllét. Éhes vagyok, de a szomjúság talán még inkább felemészt. Én már érzem, hogy közeleg az elmúlás. Talán öröklét, de azt nem kívánom. A pokolban szenvedni tovább… bár ez a helyiség maga a pusztulás. A börtönnél is kínzóbb. Bár velem lenne Mariann! Nem, mégsem. Az önzés lenne, hiszen ő is velem együtt halna.
,,Régen nem törődtél volna ezzel.”
- Mariann? Te, itt? Miért jöttél?
,,Hogy elmondd, amit el szeretnél.”
- Képzelgés vagy! Ez a test nem igazi. Ő nincs itt!
,, Hát ilyen bánásmódot érdemlek? Azt akarod, hogy elhagyjalak ismét?”
- Bocsáss meg kérlek. Igazad van. Akármi is légy, megnyugtatsz a magányomban.
,, Mondd hát amit szerettél volna... Amiért szólítottál!”
- Úgy érzem, megváltoztam.
,, Miért mondod ezt?”
- Máshogy látom a világot!
,, Csakugyan?”
- Nem tetszik a kép. Szenny az egész! Pont olyan, mint ez a vécé. Ha felületesen vizsgálnám, azt mondanám szép, drága is volt, tehát nem lehet csúnya. De arra ítéltettem, hogy bezárva töltsem itt hátralévő napjaim és így már korántsem csodás ez a helyiség. Inkább olyan, mint a pokol földi mása.
,, Eddig sem érdekelt a világ téged. Ha erre jötté rá csupán, akkor én nem kellek ide.”
- Ne menj! Ne hagyj el újra!
,, Figyelj, szeretek és ugyanakkor igénylem, hogy engem is szeressenek. Ha megbántanak, ahhoz bújok, annak a vállán sírom ki magam, aki számomra fontos és aki megért. De mit tegyek, ha éppen az bánt meg, akiben legjobban bízom? Ha annak nem mondhatom el mi fáj, akire annyi időn keresztül támaszként tekintettem?
Te ezt tetted velem. Ezért mentem el. Inkább ezen kellene elgondolkozod! Mert mindig is azt hitted, hogy túl nagy ügyet csináltam az egészből. Én nem kérem, hogy lásd máshogy a világot, csak azt, hogy válaszolni tudj rá: Nem volt e jogos a döntésem, hogy elhagytalak?”
- Dehogynem! Még mennyire hogy az volt. Elhagytál valakit, akit el kellett hagynod. Valóban megérdemelte. Ő, de nem én. Én most más vagyok.
,, El is higgyem neked?”
- Hogyan bizonyíthatnám be? Ahhoz ki kellene jutnom.
,, Tévedsz!”
- Miért tévednék?
,, Olyan vagy, mint egy bűnös elítélt a börtönben. Ha minden rabot kiengednének, hogy bizonyíthassanak, akkor – bár egy részük lehet, hogy megtérne – a gyilkosságok száma nagyjából ugyanannyi maradna.”
- Hogyan bizonyítanak az vétkesek?
,, Jó magatartással.”
- Viselkedjek normálisan? Ezt kéred? Hiszen már ki sem tudom nyitni a szemem. Te is csak valami szemhéj mögötti árnyék lehetsz. Haldoklom. Szomjazom. Nincs fény. Azt hiszem ez elegendő vezeklés.
,, Miből gondolod?”
- Ugyan már! Még Gizi néni is eszembe jutott. Az egész életem lepergett előttem, miközben megbántam azt. Átértékeltem mindent.
,, Ugye nem csak velem kapcsolatban?”
- Dehogy! Leginkább az önértékelésem változott. Bár megmondom neked őszintén, hogy szemétnek tartom magam. Aztán eszembe jutottak még a szüleim is. Anyukámat nem szerettem eléggé. Hugit sem. Apám viszont azt hiszem, mindent visszakapott, amit nekem adott. Miatta nem bántam meg semmit.
,, Látom tényleg sokat gondolkodtál; de van valami, amit úgy tűnik nem értettél meg. Az élet nem egy adok-kapok játék. Sokkal inkább egy adok, elvesznek és reménykedem, hogy valamennyit visszakapok elven működő casino.
- Játék? Pont arra jutottam, hogy eljátszottam azt, amit komolyan kellett volna vennem!
,, Nem az a gond, ha beszállsz egy játékba. Sőt! Azzal akár nyerhetsz is. Azt kell inkább meggondolnod, hogy mikor mennyi tétet raksz. Meg talán azt is, hogy mikor mész át egy másik asztalhoz.”
- Akkor mégsem volt ez a pár nap pozitív hatással rám?
,, Azt még nem tudom. Negatívan láttad a világot. Ez nem baj, hiszen ez azt bizonyítja, hogy rájöttél a saját hibáid egy részére. Hiszen mindenki úgy tekint az életre, ahogyan megéli azt. És ez egyénfüggő.”
- Megbüntetett a sors.
,, Tévedsz! Ezzel a letisztult önképpel ajándékozott. Sokan úgy élik le az egész életük, hogy hazugságban élnek. Neked ez alatt a hat nap alatt több valóság adatott, mint amit mások évek alatt kapnak. Csak félek, ha kijutsz nem emlékszel majd rá.”
- Én nem fogok már szabadulni…
,, Sohasem tudhatod a jövőt! Emlékezz rá, hogy csak ember vagy!”
- Mutathatok valamit?
,, Persze, mutasd!”