6. nap

Bekerültem abba a társaságba és munkahelyre, ami lényegében mai napig körülvesz. Inkább a cég az, amit állandónak lehet tekinteni, a munkaerő változik és érdektelen. Először erre nem jöttem rá, úgyhogy szereztem egy-két ”barátot” odabentről. A számomra talán legfontosabbik közülük Robi volt. Úgy éreztem, hogy ő igazán tud élni, ezért eljárkáltam vele mindenhová. A bárokat szerettük legjobban, de nem egyszer kötöttünk ki számunkra ismeretlen helyen. A diktált tempót csakis részegen lehetett elfelejteni. Robi most mégsincs itt, hogy haverként betörje a vécé ajtaját – teszem hozzá ezzel már én is próbálkoztam, de befelé nyílik, úgyhogy meddő kísérlet kifelé rugdosni. Most meg már arra sincs erőm, hogy kinyújtsam a lábaim. Valójában már évek óta nincs mellettem. Ahogy jött, úgy ment.  Pontosabban kiderült róla, hogy mennyire egy szemét alak. Úgy érzem kezd elnyomni az álom, úgyhogy most nem tudom folytatni a történetet, majd később gondolkodom tovább rajta.

,, - Lajos, tudod hogy mennyire bírlak téged. Barátok vagyunk, igazi barátok és nem érdekel a világ. Kellenek a barátok nagyon. Annyira szükség van rájuk mint erre az Unikumra a kezemben  - a fenébe, ez kifogyott. Te azért tudom, hogy megértesz engem. Mert ez ugye így van Lajos?!  Ma miért nem ittál? Na mindegy, egyértelmű, hogy én nyertem. Van egy ötletem. Aludjunk ma itt, a padon. Rendben?
- Felőlem. Robi…
- Mi van?
- Amit az előbb mondtál, azt úgy is gondolod vagy csak a pia beszélt belőled? Mert én is szeretek veled lenni és olyan furcsa ez az egész, mert én már nem hittem benne, hogy léteznek barátok. Utoljára középsuliban éreztem valami ilyesmit.
- Ugye most nem arra akarsz kilyukadni, hogy szerelmes vagy belém?
- Te nem vagy ép! Csak mondtam, hogy örülök annak hogy itt fetrengünk a fűben és majd felmászunk a padra és ott fogunk aludni és akkor minden más lesz mint azokon a tárgyalásokon, ahol az ember nem is önmaga és… Figyelsz? ”

Milyen furcsa álom volt… Robit láttam. Beszélt hozzám. Érdekes, hogy akire gondolok az megjelenik előttem. És kicsit fájdalmas is visszagondolni az ilyenekre. Ez úgy öt éve történt. Robi elaludt, mielőtt végighallgatta volna a lelki kitörésemet. Pedig ez nálam olyan ritka mint a hibás szavak a beszédemben. Ha a látomásaim valóban követik a gondolataimat, akkor most egy egy héttel későbbi esemény következik. Igen, már látom is, ahogy ott hallgatózom a főguru irodája előtt.

,, -  Nem tűrhetjük, hogy ilyen emberek dolgozzanak a cégben. Gondoljon bele igazgató úr, mi lesz ha az ügyfelek meglátják őt részegen. Elítélik az egész vállalatot és átmennek máshová a pénzükkel együtt.
- Robi, azt hiszem van abban valami amit maga mondd. Sürgősen tennünk kell valamit ezzel a Lajossal. Mit javasol?
- El kell távolítani. Ez egyértelmű. ”

Még most is dühös vagyok rá. Ez volt az a mondat, ami ráébresztett arra, hogy mégsem léteznek azok a bizonyos barátok. Illúzió az egész. Még aznap elmentem inni vele és a legocsmányabb pozíciókban fényképeztem le. Kizárólag olyan képeket készítettem, amiken tisztán látszanak az üres üvegek és a hatásuk.

,, - Jó napot igazgató úr!
- Jó napot Lajos! Miben segíthetek magának?
- Hetek óta úgy érzem, hogy Robi valamit rejteget. Szerintem rájött, hogy gyanakszom és el akar távolítani. Tudom, hogy piszkos munka, de felbéreltem egy nyomozót, hogy utánajárjon a dolgoknak.
- Nocsak. És mire jutottak?
- Én ezt nem tudom kimondani. Inkább nézze meg maga. Itt vannak a képek. Joga van látni.”

Kirúgták. Jó lecke volt ez mindkettőnknek. Azóta valahogy nem vágyom barátokra. Barátnőm persze akadt, de leginkább amolyan párnapos, kapcsolatnak nem igazán nevezhető fellángolások. Alkalmi ismeretségnek nevezem az ilyet, de döntse el mindenki maga, hogy mi is ez valójában.
Szeretem, ha a nők kezdeményeznek. Elég egy mosoly és tudom, hogy van esélyem az adott hölgynél. Ilyenkor persze már én lépek színre és valamiféle ürüggyel átveszem az élete színjátékában a főszerepet.

,, - Megmondaná az időt kisasszony?
- Persze, öt óra van.
- Hogy magának milyen szép a keze!
- Ugyan már!
- De tényleg. Olyan bársonyosnak tűnik a bőre. És az alakja is milyen kecsesen nőies. ”

Azt tettem, amit a főnökömmel. Hízelegtem a jutalomért. Milyen undorító csúszó-mászónak tűnhettem mások szemében! De mivel udvarlásban ritka az ilyen régies stílust alkalmazó férfi, általában a nők nagyon szerették hallgatni a rögtönzött beszédeim. Én pedig – mint már említettem – egyszerűen imádom, ha sikert arat az előre megírt remekművem. Jó sok ilyen bókot gyártottam és el kell hogy mondjam, több mint fele kitűnően bevált. Az életnek egy színtere maradt, amin kudarcba fulladt minden erőfeszítésem, és ahol soha sem tudtam igazán megfelelni az elvárásoknak: a családom.

,, - Szia anya!
- Kisfiam de régen láttalak!
- Sok a munkám mostanában.
- Igen, tudom: elfoglalt ember vagy. Azért örülök, hogy ma meglátogattál minket.
- Semmiség. Hol vannak a többiek? ”

Anya?! Ja nem, ez is csak egy emlékkép volt. Pedig most milyen jól esne átölelni őt. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miattam távolodtunk el ennyire egymástól. Hiszen én voltam az, aki amint tehette elmenekült a békésnek nem mondható családi otthonból. Én éreztem csak, hogy tenni kell valami drasztikus lépést és emiatt a lépés miatt én  borítottam fel a kiskorom óta fennálló rendet. Az egy dolog, hogy a szigort sohasem tűrtem és hogy saját szempontomból minden okom megvolt arra hogy lelépjek, de akkor még nem tudtam ,hogy ezzel nem csupán a magam életét teszem tönkre.

,, - Hát te?
- Én is örülök, hogy látlak apa.
- Minek jöttél?
- Talán már meg sem látogathatom a családomat?
- Családodnak mersz minket nevezni azok után, hogy elmentél?
- Ugyan! Te is tudod, hogy a korombeli férfiaknak már kell az önállósság.
- Rendben. Hozzáállhatsz így a dologhoz, de akkor tudd meg, hogy nem vagy a fiam.
- Soha sem tekintettél annak!”

Miatta menekültem el otthonról. Ő volt az, aki mindvégig ösztönzött rá, hogy egyedül kezdjek élni. Megtettem és valóban család nélkül maradtam. Apám igazán sohasem volt, úgyhogy ez a része nem is hiányzott a dolognak. Azonban volt valami, ami piszkálta a lelkiismeretem: édesanyám. Otthagytam teljesen egyedül az oroszlán barlangjában, holott tudtam, hogy helyettem fogja kapni a pofonokat.
Hugit sohasem bántotta az apám. Ő volt a ,,papa egyetlen kislánya” és  amellett, hogy otthon teljesen el lett kényeztetve, a rokonok is imádták. Mindenki babusgatta mikor kicsi volt. Aztán nagyobb lett, de még mindig elhalmozták szeretettel. Én bezzeg sohasem kaptam abban a korban puszit. Pofonokat viszont annál többet. Azt érzem még manapság is, hogy a szülők gyerekeik iránti szeretete idővel nagyrészt bosszankodássá válik. Aztán persze visszaalakul. Legalábbis az a normális, de az én apám valahogy velem szemben az utolsó fázist kifelejtette az életéből. Hugival szemben pedig még mindig az elsőt alkalmazta… elhalmozta a nekem járó szeretettel. Így kezdetben akarva voltam gonosz a testvéremmel, később pedig ez az állapot megszokottá vált. Most így belegondolva sajnálom kicsit, mert ő soha nem bánt velem bunkó módon. Néha azt hiszem megérdemeltem volna.

,, - Hazajöttél Bátyó?
- Szia!
- Hoztál valamit?
- Nem igazán.
- Nem baj. Gyere, megmutatom a szobámat! Átrendeztem.
- Most hagyj inkább!
- Mi a bajod?
- Apa megint jelenetet rendezett.
- Ugyan, ne foglalkozz vele! Na, gyere!
- Asszem’ inkább haza megyek. ”

Én igazán nem akartam ezt. Mindig megbántok mindenkit. Olyanokat, akik nem érdemlik meg. Büntetés lenne ez a fogság?! Engedjen már ki valaki!