5. nap éjszaka és 6. nap hajnal

Itt vannak mind. Látom az arcukat. Nevetnek rajtam, mint ahogyan a szappanos táblán nevettek annak idején. Nem, nem tudom felidézni a pontos dátumot, mikor láttam őket utoljára. Nem is lényeges már, hiszen visszatértek azok a szép évek. Mind csak arra várnak, hogy velük menjek. Hívnak. Azt mondják meg tudják mutatni nekem a múltat. Szerettem akkor élni, de volt pár fájdalmasabb percem is. Lehet, hogy mégsem akarom látni. De olyan szépen kérnek. Csak be kell csuknom a szemem.

Vikinek hívták a lányt. Hatodikban folyton bántott, mindig csak azt nézte, hol tehet nekem keresztbe. Azt hiszem hetedik elején derült ki, hogy valójában bejöttem neki. Igazából ő is nekem, de nem mertem bevallani, mert annyira ellenségesen viselkedett, hogy úgy éreztem, gyűlöl.
,,Sokan mutatnak mást, mint amit éreznek, ne lepődj meg ilyen dolgokon, te is ezt csinálod.”
Aztán elkezdtünk járni. Annyira szerettük egymást. Ő jelentette nekem az egész világot, de akárhányszor erre gondolva a szemébe néztem, olyan irántam érzett csodálatot láttam ragyogni benne, ami kölcsönös érzelmeket feltételezett. Ez a szerelem nem a szexualitásra, sokkal inkább a lelki kapcsolatra épített. Tiszta, gyermekszerelem volt.
,,Csak azok képesek hófehérek lenni, akik még nem látták soha az élet valódi mocskait. Akik egyszer megpillantják, azok olyan erősen koncentrálnak a kikerülésére, hogy beleesnek. Vagy a mi még rosszabb: Látják mekkora szennyfolt az egész, ezért inkább maguk mennek bele. Te az utóbbit választottad.”
Tíz hónap volt az egész. Ezután Vikit másik iskolába íratták. Új barátokat szerzett, akiknek másféleképpen kellett megfelelnie. Nem voltam elég menő neki. Ő előbb értette meg mi folyik a világban, mint én. Dühös voltam, de tovább szerettem. Soha nem felejtem el. Azt hallottam ő sem engem. Ilyet azóta sem éreztem más iránt.
,,És még azt hitted, hogy képes vagy alakítani a környezetedet. Előfordulhat, hogy te is a része vagy ennek a formálgatásnak, de lényegében függsz tőle! Ő változtat meg téged!”
Eltelt valamennyi idő. Jött Dóra. Mondhatni, hogy vele veszítettem el a lelki szüzességem. Vad volt és mégis elragadó. Két évvel idősebb volt mint én, de őt nem zavarta én pedig kimondottan örültem neki. Az osztálytársaim irigykedtek rendesen. Nem szeretek arról beszélni, ami ezután történt kettőnkkel. Azaz vele, de az egész természetesen rám is kifejtette a hatását. Meghalt.
,, Milyen egyszerűen ki tudod mondani! Pedig évekig nem ment. Talán azért van, mert magad is szembe néztél belül a véggel, mikor rájöttél hogy nincs kiút innen. A vécé foglya vagy!”
Öngyilkos lett. Folyton azt mondták neki a szülei, hogy nem ér semmit és nem jó semmire. Elhitte: nincs értelme annak, hogy ezen a földön éljen és egy hirtelen gondolattól vezérelve kocsi elé ugrott. Olyan dolog ez, melyet nem lehet meggondolni. Ha az ember dönt és cselekszik, egy visszafordíthatatlan eseménysor főszereplője lesz.
,, És lám-lám bebizonyosodott, hogy a te léted is egy féregével ér fel csupán. A gépezet alkatrészei pótolhatók, mint azt már magad is megállapíthattad.”
Sokan voltak a temetésen. A szülei sajnálták és szomorúak voltak, de én éreztem, hogy ha túlélte volna a megoldásnak vélt öngyilkosságot, akkor most iszonyúan leszidnák, talán meg is vernék. ÉS ami a legfontosabb: Közölnék vele ismét, hogy semmire sem jó. Talán még azt is, hogy ehhez sem volt elég bátorsága. De ő nem futamodott meg. Megtette, amit elhatározott. Talán félreismerték.
,, Sokan nem olyanok, mint amilyeneknek látjuk őket. Aztán ha hirtelen örök nyugovóra tér valaki, azonnal fájlalják az emberek, hogy eltávozott. Persze abban a szánakozásban van némi irigység is, hiszen az élők nem tudnak ekkora szeretetet kiváltani társaikból, mint egy kihűlt hulla. Aki nem él, arról csak jót lehet mondani. Azt nem halmozzuk negatív jelzőkkel és nem mondjuk, hogy ezt meg ezt nem képes megtenni, vagy hogy elrontott valamit. Sokszor a gyerek is azért tettet betegséget, hogy több szeretet kapjon a szüleitől. Akkor mindenki kedves vele és ő csak erre vágyik igazán. A szeretetért valóban fel kell áldozni az életünk? Lajos, szerinted több barátod lesz, mikor odaátról visszatekintesz? Mariann biztosan ott fog állni a sírnál. Mindent megbocsát majd. De valóban kell neked az irgalom, amely az élet learatott magvaiból sarjad?”
A leveleket lágyan lengette a szél. Hideg volt, tél. Sok idő eltelt a temetés óta, de a sírkő ugyanolyan nyomasztóan bámult vissza rám. Nem voltam neki elég ahhoz, hogy itt marasztaljam. Az önmarcangolás évekig gyötört. Egészen addig, míg össze nem jöttem Katával. Körülbelül négy hónapig voltunk együtt, abból a második hónapból két hetet külföldön töltöttem. Fiatal voltam és nagy volt a kísértés. Megcsókoltam egy másik lányt. Nagyon szépnek találtam, korához képest telt keblei voltak, széles csípője és formás feneke. Az arcát csak később néztem meg, de valahogy azt is elragadónak találtam. Fekete hajába vörös csíkokat melíroztatott, sötétkék szemei szinte szikrákat szórtak. Vékony testéhez simuló ruhája minden apró részletet tökéletesen kiemelt, amire csak szükség volt. Egy csók; más tényleg nem történt. Furcsa, de valahogy nem tudtam szeretni egy olyan csajt, akinek az érintésétől mindig felmerült bennem a kérdés, hogy vajon tényleg megérdemlem e. És Kata is hiányzott, bár inkább a jelenlétére lett volna szükségem, mintsem a szerelmére. Azért hülye voltam, hogy telefonon elmondtam neki mit tettem. Mikor visszajöttem, már máshogy éreztem vele kapcsolatban. Levélben szakított velem. Nem bántam, hiszen nem szerettem igazán és ennek lényegét ő maga fogalmazta meg. Megkönnyítette a dolgom. Máig fel tudom azonban idézni azokat a szavakat. Nem a memóriám jó, sokkal inkább a szöveg ejtett ámulatba. Akkor éreztem először, hogy milyen átlátható az élet. Hogy mindenki pár lehetőség közül választ csupán. Nem vagyok egyéni, hiszen Kata pontosan megmondta, mit gondolok anélkül, hogy lényegesen hosszú ideje ismert volna.

,, Ma úgy ébredtem fel, hogy vége. Hiába szeretlek, ha egyszer mindketten tudjuk, hogy így nincs értelme ennek az egésznek. És ezután a kijelentés után már annak sincs értelme, hogy beszéljünk róla. Nincs mit beszélni ezen. A szavak, már csupán élettelen hazugságként szállnának a semmibe. Akkor kezdtem ezt először érezni, mikor azt mondtad, hogy akkor is szerettél, miközben azt a bizonyos dolgot tetted. Mik ezek, ha nem üres szókapcsolatok?

Mint már mondtam, nem hiszek benne, hogy a szerelem akkor is létezik, ha a két fél távol van egymástól. Azaz létezik, csak más formájában. Átalakul. Nem hittem volna, hogy lehetséges, hogy bűntudattá váljon, de szerintem benned éppen ez történt. És ez volt egyedül, ami akkor és ott rám emlékeztetett. Ami miatt eszedbe juthattam: a puszta lelkiismeret-furdalás.

Gondoltál volna másra! Én – ha végleg el is válunk – nem szeretnék ilyen emlékként maradni benned. Úgy gondoltam, ha egyszer vége lesz csak a szép dolgokat fogjuk tudatunkba zárni. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan eljön majd ez a pillanat. Ahogy azt sem gondoltam, hogy ennyi marad nekünk: bűntudat és bánat.

Aztán jött a második hazugság. Úgy szeretsz, ahogyan azelőtt – mondtad. Hogyan is szerethetnél olyan tisztán, mint mikor elmentél?  Hiszen ettől fogva, ha rám gondolsz, önvádadtól nyugtot nem lelsz majd. Persze ez az idő múlásával halványulni fog (éppen úgy, ahogyan az együtt töltött szép percek emléke), de el sohasem múlik már. Ártatlan és érintetlen szerelemre csupán más karjában találhatsz.

Engem választottál mégis. Azt mondtad, próbáljuk folytatni ezt az egészet. Belementem, mert szeretlek, és nem akarok az elvesztéseddel nagyobb bánatot okozni magamnak, mint amekkorát a tetteddel te okoztál nekem.

De már semmi nem lehet ugyanolyan mint volt…”

Ez volt az a bizonyos levél. Kissé mű íze van és azt is könnyen be lehet látni, hogy csöpög a szappanoperákból vett érzésvilágtól, de lényegében igazat állít.

,, Már semmi nem lehet ugyanolyan mint volt…” Bocsáss meg Mariann, én rontottam el!