4. nap

Mint amikor a különböző divatáruházakat jártam, hogy megtaláljam a hozzám leginkább illő ruhadarabokat; vagy csak szimplán azért, hogy megvegyem a legdrágább holmikat, ezzel is éreztetve, ki vagyok valójában. Sorra próbáltam a nyugatról behozott árut és végül már azt sem tudtam mit választok magamnak. Olyan voltam, mint azok a nők, akikről oly sokat hall az ember… vásárlásba menekülnek és elköltik az újonnan meghódított pasijuk vagy a papa féltett pénzét. Szerencsére nekem nincsen ilyen jellegű problémám. Azaz nem veszi el a megkeresett bankjegyeket valami alkalmi nőcske. Annál inkább aggaszt viszont a tény, hogy bennem is él egy fajta shoppingolós – hogy ezzel az újonnan közkedvelté vált szóval éljek – ösztön. Pedig Mariann állandóan mondta, hogy a divatot teremtik az emberekért, nem az embereket gyártják sorozatra a divatnak. Okos nő volt. Nem értem hogy veszíthettem el.
Visszatérve a mondandóm elejére… kicsit úgy érzem itt magam, mintha egy szűk próbafülkében lennék. Korántsem találom jónak, hiszen – fogalmazzunk így – használt ruhákat halmoznak elém. Én magam hordtam őket, hiszen az életem részletei ezek. Olyan általam ”varrt” jelmezek és maszkok, melyek mögé könnyedén elrejtőzhettem. Most valaki idedobálta elém az egész selejt-árut és meztelenre vetkőztettek, hogy újra meg újra felpróbáljam a kacatokat és belássam, mekkora baromság volt hordani őket.
Egészen fiatal voltam, mikor rájöttem, hogy álarc nélkül senki vagyok. Ezt sugallta a korosztályom és azóta előszeretettel alkalmazom és kezelem tényként ezt a kijelentést. Jópofizni kellett akkor is és azóta folyamatosan azt kell. Megszokássá vált. Koncertre mentek, mentem velük; végigsmároltak mindenkit, én is ; leitták magukat, én sem kíméltem magam; Végighányták az utcát és jómagam is követtem a példájukat. Volt köztünk egy domináns alkat, ő diktálta a szabályokat. A ki nem mondott törvényeket mindenki tiszteletben tartotta, így összetartás jellemezte a bandát. Aztán mindenki más egyetemre ment és nem beszéltünk többé.
Legutóbb elromlott a mosogatógépem és visszavittem az áruházba, ahol vettem. A garancia pechemre négy nappal azelőtt járt le. Kiderült hogy a gimnazista társaságunkból az egyik srácé az egész cég. Nagyon megörültem neki. (Amúgy Petinek hívják a csávót.) Gondoltam majd ő elintézi a helyzetet és tisztelettel a régi szép emlékekre megdumál nekem egy új mosogatógépet. Nem jött össze az ügy. Ott kezdődött, hogy fel sem ismert. Mikor leesett neki, ki is vagyok, csak annyit mondott, hogy örül, hogy újra találkoztunk, de nem tehet semmit, mert akkor tekintélyét vesztené a munkásai szemében. Nagyon mérges lettem rá. Egyszerűen érthetetlen számomra ez az egész.
Peti olyan fiú volt, aki mindig belekeveredett valami balhéba. Egyszer szappanos vízzel tette írhatatlanná a táblát, máskor pedig ebéd után beletörölte a száját az iskolai, vörös bársonyfüggönyökbe. Az igazgató egy idő után már nem próbálta meggyőzni arról, hogy miért érdemes jónak lenni, egyszerűen a kirúgatására játszott és sorra írogatta a rovókat.  Már nem sok hiányzott ahhoz, hogy repüljön, mikor valami rejtély folytán megszűntek azok a csúnya fegyelmik és egyszerűen fogcsikorgatva ám mégis mindenféle büntetés kiszabása nélkül tűrték a tanárok a rosszhírű Horváth Péter csínytevéseit. Merthogy ekkorra már a halálos bűnnek számító dolgok is szimpla ,,rosszalkodássá” szelídültek, ha Petike szóba került. Valahol sejtettük, hogy protekció és jó sok pénz van a háttérben, de nem mondtunk semmit. Csak röhögtünk az újabb poénokon és a tanárok megalázásán.
Volt egy kevésbé gazdag osztálytársam is. A tanulmányi átlaga persze messzemenőleg meghaladta mindannyiunkét, hiszen anélkül nem tudott volna tovább az iskolában maradni. Ösztöndíjakból járt suliba, azokhoz viszont elengedhetetlen volt a jó eredmény. Nem értettük hogy hogyan foglalkozhat ennyit valaki a tananyaggal. A dolgozataink kettesek, hármasok voltak, neki pedig ötösnél rosszabb jegye nemigen akadt. Gyűlöltük. Egyrészt azért, mert mindig hozzá hasonlítgattak minket a szüleink, másrészt meg sehogy sem illett volna a bandatagok közé. Később felvették az egyik legjobb egyetemre, de ha jól hallottam nem igazán tudott elhelyezkedni sehol. Nem volt meg a kellő ismeretsége. Azt hiszem egy egyszerű bolti eladó lett. Kicsit sajnálom a srácot.
Visszatérve Petire még nem is meséltem el a legnagyobb balhéját. Azt, ami miatt igazán elintézhette volna az ügyemet. Lenyúlta egy másik csoport vezérének a csaját. A lányok abban az időben eléggé kijátszottak minket, de ez egyszer sem tűnt fel nekünk. Most, férfifejjel látom át igazán az eseményeket. Anna valószínűleg sem Petit, sem az előző srácot nem szerette, egyszerűen csak a kaland kedvéért kavart velük. Na meg persze egy harmadik személy figyelmének felkeltéséért. Elérte a célját. Már rég nem volt a színen, mikor mi még mindig miatta vertük egymást.
Beállított a kocsmába pár kemény gyerek és szó nélkül elkezdtek ütni minket. Bizonyára kifigyelték a csoportunkat, mert jóval többen jöttek, mint amennyien mi voltunk. Hamarosan már a földről szemléltem az eseményeket, mert valami őrült állat az acélbetétesével oldalba rúgott. Nagyon dühös voltam Petire, mert sejtettem, hogy miatta van a balhé. Ráadásul Annáról sem volt valami jó véleményem. Tipikusan olyan lány volt, aki mindenkinek hízeleg – és itt a puszilgatástól kezdve a simogatásig mindenre gondolok- eközben pedig nem adja oda magát senkinek. Mint utóbb kiderült a másik vezérnek sem sikerült lefektetnie, de túlzottan szerette ahhoz, hogy emiatt otthagyja. Meg aztán szép lány volt, jól mutatott mellette és mivel mindenkinek azt mondták, hogy szeretkeztek, csak növelte a srác tekintélyét. Anna pedig előlépett a lányok bálványává, amit rendesen ki is élvezett. Olyan magabiztosan lépkedett a folyosón, hogy szerintem még az idősebb tanárok is megfordultak utána.
Szóval a földön feküdtem és az oldalamat szorítva Annát átkoztam, mikor láttam, hogy a mellettünk lévő asztalról felkap valaki egy csésze forró italt, majd egy hirtelen mozdulattal Peti felé dobja. Az ordítást persze nem sokan hallották, hiszen elég nagy volt a zaj. Tanultuk valamilyen órán, hogy mit kell égési sérülés esetén tenni, úgyhogy összeszedtem a maradék erőmet és kivánszorogtam az utcára. Hideg volt és még most is érzem azt a hányingert, ami a friss levegőtől rámtört. A kocsma mellett volt egy non stop boltocska. Bementem és mivel nem volt nálam lé, csak lekaptam egy doboz tejet a polcról és elrohantam. Az eladó felhívta a rendőrséget, de ezt most hagyjuk. Visszamentem a harcmezőre – tudom, hogy túlzásnak hangzik, de a húsz-huszonöt emberke úgy rúgta-verte egymást, hogy nem tudom máshogy kifejezni ami ott folyt – és a földön ordítozó Peti fejére öntöttem az összes tejet. Nem tudtam, hogy jól cselekszem e, csak az rémlett valahonnan hogy ez a megfelelő megoldás. Ő sem értette a dolgot. Azt hitte, hogy átálltam a másik oldalra és mivel a tettemet támadásként fogta fel, tőle is kaptam egy ökölcsapás félét. Mivel nagy fájdalmai voltak, az ütés erőtlen volt, de ahhoz mégis elég, hogy felrepedjen az ajkam.
Hála a rablásnak a rendőrség nemsokára kinn volt. Hamar rájöttek, mi folyik a kocsmában és megtették azt, amire a biztonsági őrök nem voltak képesek: Egy két sérülés fejében szétszedték a kis csapatunkat. Hívtak mentőt és bevitték a súlyosabban megsérült tagokat. Elmagyaráztam a tejes dolgot, anyámék meg kifizették amit elloptam, úgyhogy nem volt semmi extra miatta. Egy hét internet-megvonás és annyi.
Horváthnak sokkal súlyosabb helyzete volt: másodfokú égés. A doki nem győzte mondani, hogy akár harmadfokú is lehetett volna, ha az a Lajos gyerek nem cselekszik okosan. Előkelőbb helyet kaptam a bandában én pedig felvettem egy jelmezt: Parancsolgatni kezdtem és lassan átvettem a vezér szerepét.
Anna lelépett. Nem tetszett neki Peti sebekkel borított arca, úgyhogy továbbállt. Pincérnő lett, közvetlenül a suli befejezése után. Hozzáment egy idősebb pasashoz, szült neki pár gyereket, aztán elvált tőle.  Mindegy, nem érdekel.
Petiből pedig Horváth Péter igazgató úr lett egy milliárdos cégben és még arra sem volt képes, hogy megjavíttassa a mosogatógépemet, csak vigyorgott azzal a húsos szájával és rágózott és mozogtak a megmaradt égésnyomok a pofáján – persze csak halványak, hála nekem, de már ez is mindegy – és én nagyon dühös lettem, hogy még az sem emlékszik az emberre, akivel ekkora jót cselekedett. Akkor álarcot cserélve felsőbbrendűen elmeséltem neki mennyire nem ér semmit az élete – persze mindezt kifinomult modorban, hiszen a vállalatom kifizette azt a kommunikációs tanfolyamot és nekem azóta aszerint  kell beszélnem a vevőkkel, hogy elhiggyék, hogy az a szar amit vesznek valójában igen jó minőségű áru – aztán pedig becsaptam az ajtót és vettem máshol egy másik mosogatógépet.
Sokszor nem érnek semmit a jó cselekedetek. Az a pár ember, akinek segítettem már régen elfelejtett, az a sok, akit viszont megbántottam örökre emlékszik majd rám és eszük ágában sincs megnézni élek e vagy halok, szomjazom vagy éhezem és itt fogok megdögleni Magyarország egyik legdrágább ám mégis legridegebb vécéjében.