3. nap

Kiakadtam. Ez van. Egyszerűen érzem, hogy ennyi volt, nem talál rám az égvilágon senki. És mégis! Nesze nekem! El fogom érni a célomat: végre elismert és híres leszek. Mert ha nem is éppen a közeljövőben, de valamikor csak rám akad valaki és akkor majd minden híradóba bekerül az ember, akit egy vécében holtan találtak. Talán még nyomozni is fognak az ügy kapcsán. Tipikus esete ez minden kortárs szenzációnak. Egyszerűen az a helyzet, hogy ellaposodott az élet. Az emberek lesütött szemekkel járkálnak – mindenképp elengedhetetlen feltétele ez a kutyaürülék kikerülési módjának, meg az emberek által felhalmozott, egymásnak csapdaként létrehozott szituáció-bélsarak észrevételének - , és már csak az igazán elrettentő hírekre kapják fel a fejüket. Ezek azok a percek, amikor egy-egy pillanatra elfeledtetik velük a bizonyos fent említett emberi csapdákat, és természetesen ezt igen sokan ki is használják. Gondoljunk csak a reklámokra, melyeket a híradók közé csempésznek. Tudom mi folyik a színfalak mögött, hiszen én is sokáig foglalkoztam beetetéssel. Igen jelentős mennyiségű ürüléket termeltem a cégem többi dolgozójával egyetemben, majd vidámparknak álcázva hagytuk, hogy az emberek belesüppedjenek a …hmm - talán nevezzük barna tócsának őket- … szóval ezekbe a tócsákba. Támogatást is kaptunk, sőt! Mikor elkezdett jól menni az üzlet, jöttek a szponzorok, hogy behízelgő ajánlatokat tegyenek nekünk. Mi pedig széles vigyorral hittük, hogy őket is sikerül átejtenünk. Lényegében teljesen mindegy, hogy bejött e a számításunk vagy sem, mert egy idő után mindenki elkezdte irogatni a saját sikertörténetét. A szabály egyszerű volt: Aki több embert rángatott a pocsolyákba, annak több pénze lett és ez által természetesen nagyobb hasznot hozott a cégnek. A veszteseknek három csoportja volt. Az első azokat tartalmazta, akik beleőrültek a hazugságaikba és megbízhatatlanságra hivatkozva a fő guruk eltávolították őket. A második csoportot szintén a vezetőség távolította el, abban az esetben ha nem adtak el megfelelő mennyiségű „bélsarat”. A harmadik csoport… nos azok maguk az igazgatósági tagok voltak. Néha leváltogatták egymást. Természetesen ez csak nekik kedvezett. Hosszú szabadság néven elvonultak valami távoli szigetre egy olyan összeggel, mely nekünk csak az álmainkban jelenhetett meg egy amolyan valótlan, ám mégis vágyott képként. Mint már mondtam én megszüntettem az életemben ezt az éjszakai tevékenységet.
Pár napja, mikor még szabadon jártam-keltem a városban – ez nevetséges! Hiszen most látom igazán, hogy eddig voltam rabszolga és most, rabként lettem igazán független a rendszerezett mindennapoktól – láttam egy igazán különleges embert. Legtöbbször túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy nézegessem az embereket az utcán. Úgy van ez valahogy, mint a már említett hírek: csak az igazán extrém esetek keltenek feltűnést – hozzáteszem lassan már azok sem, hiszen konkrét csoportokba alakulnak, így egyéniség helyett csupán egy újabb fajta nyájszellem alakul ki. Én mégis láttam egy embert, aki nagyon magával ragadott.
Aznap metróval utaztam, mert nem volt kedvem kifizetni a parkolók egyre emelkedő árait. Ezek a tömegközlekedési járművek általában zsúfoltak. Mondanom sem kell, hogy nem igazán jutottam ülőhelyhez, úgyhogy vonakodva bár, de nekidőltem az egyik ajtónak. Körbenéztem. Nem messze tőlem megpillantottam azt a képet, mely azóta bevésődött az emlékeim közé, mély nyomokat hagyva bennem. Ha költő lennék vagy író, akkor most biztosan sokkal szemléletesebben vissza tudnám adni a jelenetet és azt, hogy milyen hatást tett rám, de ez a két foglalkozás a lélekre épül, melyet azt hiszem én igazán elzártam magamban valahová nagyon mélyre.
Egy csövesnek kinéző ember ült a többi embertől távolabb. Valahogy senki sem szeretett volna a közelébe kerülni. Még az az igen nagydarab nő is próbálta apróra összehúzni magát, aki a következő helyet foglalta el. Húsos tokája fölött gonosz undorra húzta vaskos ajkait, malacszemében pedig megvetés csillogott. Na persze engem sem a hajléktalan látványa hatott meg, bár őszintén szólva nem is néztem le azt a szerencsétlent. Nem szoktam foglalkozni ezzel, annyira sok van az ilyen férfiakból és nőkből, hogy lassan a mindennapi, monoton jelenbe olvadnak. Pénzt természetesen nem adok. Pedig néha igazán segítenék, csak hát azok a kétes hírek…inkább vennék nekik valami kaját. Arra viszont időm nincs.
Visszatérve a nincstelenre, ami megragadott, az az előtte álló kislány volt. Úgy tűnt, hogy az előbb említett férfi gyermeke. Szakadt kis ruhácskáját olyan büszkén viselte, mintha az lett volna a szülinapi ajándéka. Haja kócos, teste pedig igen vékonyka volt. Mégis mosolygott és furcsa volt számomra az az elégedettség, ami kiült az arcára. Akkor még nem értettem meg. A berögzült mechanizmus elindított egy tiltakozási folyamatot, mely megtagadta, hogy rájöjjek a megoldásra. Most már világos a dolog. A lelki béke miatt volt nyugodt a lány. Mert nem tudta mi az a pénz és így nem is vágyott rá. Mindene megvolt, amit szükségesnek érzett és a külső porréteget is áttörték a magabiztosság jelei.
Irigylem és sajnálom azt a gyermeket. Elért valamit, amiért én egy életen át dolgoztam mindhiába és ugyanakkor egyszer majd hirtelen kell szembesülnie a valósággal, melybe akár bele is halhat. Én pedig ahelyett hogy segítettem volna, elfordítottam a fejemet, hogy a belépő ellenőröket figyeljem. Nekik sem lehet könnyű az életük. Felmutattam a jegyem, majd az alvást tettető, illetve turistát játszó utasok közé olvadtam. Ismét egy jellegtelen ember lettem. Egy jól formált sablon.

Mariannba is azért szerettem bele, mert más volt, mint a többi robot-ember. Egyszerűen annyit tett, hogy mosolygott a sok fonnyadt-krumpli arcú vagy éppen savanyú-citrom szájú féri és nő között. Ez már önmagában elég volt hozzá, hogy felhívja magára a figyelmét. Egy piros farmernadrág volt rajta valami oltárian csúnya, túlcsipkézett inggel. Engem lepett meg legjobban, hogy beleszerettem. Azelőtt csak a modell alkatú, stílusmagazinokat olvasó csajokra buktam. Imádtam, ha egy nőn minden stimmel, és ezt nem csak testi vonatkoztatásban értem. Elvártam, hogy az alkalmi partnereim ruhadarabjai ízlésesen legyenek kiválogatva. És most itt volt ez a nő, aki – bár alakját tekintve megfelelő – kimondottan nem volt az esetem.
Mégis… az a mosoly annyira belülről jött, hogy belém nyilallt a tisztasága. Mint később kiderült, ahhoz mégis túl kevés volt, hogy lemossa a felhalmozott mocskaim. Szégyenlem magam, mert megértettem, hogy az alatt a kevéske idő alatt amíg együtt voltunk, annyiszor hempergettem meg a saját piszkomban őt, hogy talán már ki sem jönnek többé szűzies lelkéből a foltok. És az élet egyik nagy igazságtalansága, hogy a feketén kevésbé látszódik meg a szenny, mint a fehéren. Pedig néha az előbbin sokkal több van, mint amennyi az utóbbira egyáltalán ráférne.

Nem mertem belekezdeni, de lassan ez a téma is előbújik a mélyből és erősítve az amúgy sem kicsi öntépázást, melybe most belekezdtem, a következő tényeknek is elrémít a puszta valósága.
Ahogy elkezdtem a karrieremet építeni, sok fontos dologról megfeledkeztem. Talán a fokozatosság hiányzott az egészből vagy valami teljesen más. Lényegében már mindegy. Sokan állítják, hogy nehéz kövekből kell kirakni a boldogság útját… én már járt ösvényt tapostam. Az egyetemre simán bekerültem. Felvétel nem kellett, voltak kapcsolataim. Kicsit elkeseredtem ugyan, hogy nem az lett belőlem, ami igazán szerettem volna lenni, de nem panaszkodtam, elvégre egy igen jó cégnél helyeztek el és menet közben megtanultam, hogy az álmok legtöbbször csak hátráltató tényezők és semmit sem érnek (vagy ha mégis, kenyeret biztosan nem tudnék venni belőlük). Ez volt az első olyan megállapítás, ami úgymond gyomorszájon-rúgásként ért. Az addigi valóságot lehúzták a vécén. Mintha az ötéves Balázska megtudná, hogy nem lehet tűzoltó vagy katona. Persze azért vadakat terelő juhász talán… hiszen most tulajdonképpen ez a feladatom: másokat kell orruknál fogva terelgetnem.  Valljuk be egészen jól megy. Persze irányítani mindenki tud, úgyhogy itt elbukott az a bizonyos önfényezés, amire építhettem a jellememet, de ez az eredménytelenség csak lassan tudatosult bennem.
És az az igazán szomorú dolog, hogy ez nem szimpla kudarc. Sokkal többet vesztettem el, mint amennyit szabad lett volna kockáztatnom. Felraktam tétnek az egész családom.  A zsetonokkal pedig lelépett valami szerencsés, újgazdag fickó. Persze lényegében az is én voltam, csak egy másik énem, aki beváltotta a nyereményt pénzre. Anya, Apa és Hugi ez által le lettek tudva. Átalakultak húszezresekké. Önmagában nem boldogítja az embert a pénz, úgyhogy rögtön vettem is belőle bizonyos dolgokat. Csak olyasmire költöttem, amire igazán szükségem volt: Golfbérlet cirka 1 000 000 Ft-ért, pár új öltöny, egy divatos aktatáska és egy új autó. Ezeken kívül már mindenem megvolt akkor. Úgy gondoltam, ha kellő képpen sznob vagyok, azzal nem árthatok igazából senkinek. Ezzel a stílussal ugyanúgy be lehet vágódni másoknál – főleg a ”nagy” embereknél -, mint a seggnyalással. Csak ez egy kicsit kellemesebb nekem… persze drágább is, de abban a valóságban, ahol én élek, ez nem számít különösképpen.
Jól bejött a számításom. Alig kellett lejátszanom pár golfpartit a főnökkel, előléptettek. Hozzáteszem ennek feltétele volt az is, hogy hagytam nyerni azt a baleket. Egy olyan férfi győzött le, aki még a lyukakba is csak nehezen talált bele. Szégyen. Hiába, mindennek megvan a maga előnye és hátránya. Golfozni amúgy sem a játék öröméért kell.
Most az egykori főgurut leváltotta valami fiatal srác. Ha jól hallottam a pasas az unokaöccse a volt főnököm főnökének, és így alapból jobb esélyekkel indult, mint amiket az előző kisgóré valaha is elért. Ilyen ez a világ. Egész életedben az a célod, hogy feljuss egy olyan csúcsra, amin frissen esett hó által keltett lavina temet el. Ez igazán nem lenne olyan nagy probléma. Nálam is teljesen más jelentette a totális csődöt. Megpróbálom hasonlattal szemléltetni a dolgot. Azokat a magyarórákon is mindig szerettem. Belemagyarázhat az ember akármibe akármit, anélkül hogy különösebben beleköthetnének. Ráadásul még okosnak is látszom, hála ezeknek a kis trükköknek.
Ha leszar egy madár, megfelelő mennyiségű zsebkendővel eltüntetheted a nyomokat. A zsebkendők alatt én most olyan barátokat vagy kellemes hobbit értek, ami elfeledteti a rossz dolgokat. Ami segít továbblépni. Na tessék! Ismét egy olyan hasonlattal éltem, ami jól tükrözi a személyiségemet. Felfogásom szerint én vagyok az ember, mások meg olyan tárgyak, melyek a javamat szolgálják. Igen, itt a probléma. Kár hogy ezt csak most látom igazán.
Voltaképpen mindegy is, hogy élettelen dolgokként vagy kedvesen mosolygó személyekként írom le a semmit. Merthogy pont ezek a zsebkendők hiányoztak és hiányoznak még most is az életemből. Méregdrága tollak, névjegykártyák és pénz… na meg az a pont-mindig-rossz-helyen-van-rosszkor mobiltelefon… ezeket hordom magamnál szinte állandóan. Néha ez a felsorolás kiegészül fontos iratokkal, az új autóm kulcsával, napilapokkal vagy éppen a határidőnaplómmal – ez utóbbira sokszor szükség sincs, mert unalmamban kívülről meg szoktam tanulni a napok menetrendjét. Valami azonban van, ami tagadhatatlanul mindig is hiányzott az aktatáskámból: Egy kép a családomról, egy kép Mariannról (Barátokat direkt nem említettem. Nincsenek.)
Vehettem volna szülinapi ajándékot Huginak, de valahogy akkor fontosabbnak tűnt az a gyönyörű kocsi. Lehet, hogy elég lett volna neki, ha egyáltalán meglátogatom, de nagyon hülyén vette volna ki magát, ha a tehetős bátyó üres kézzel állít be, úgyhogy inkább beszéltem a főnökkel, hogy küldjön el engem a külföldi tárgyalásra. Bejött a dolog. Másnap már a gépen ültem. Nyugodt szívvel bámultam az alattam hosszan elterülő várost és teljesen biztos voltam benne, hogy az alibi mind családom felé, mind pedig felém teljesen tiszta. És valóban… mindeddig az is volt.
Mondtam már, hogy mennyire szeretem a repülőket? Kevés dolog van az életben, amiről csodálattal tudok beszélni, de ez pont azok közé tartozik. Egy hatalmas monstrum felemelkedik a levegőbe és kettészeli a fellegeket. Hihetetlen!
Mindeközben pedig a szebbnél-szebb stuardessek  azt csinálnak, amit csak óhajtok. Szerettem elhitetni magammal, hogy idefenn én vagyok az isten. Az első osztály berendezése ezt erősen elősegítette, hiszen zavartalanul utazhattam anélkül, hogy bárki a személyes magánéletét próbálta volna elmesélni nekem.
Már rájöttem régen, hogy mi a probléma azok fejében, akik minden szembejövővel leállnak beszélgetni. Egyszerűen unalmas és szürke napjaikat próbálják feldobni egy kicsit. Olyan társadalmi csoportot képeznek az ilyen lelkes elbeszélők, akiknek túl sok szabadidő jutott ( vagy éppen idősek és nincs jobb dolguk a pletykálkodásnál). Egyszer  -sajnos – volt egy efféle szomszédom.
Gizi néni kedves asszony volt, leszámítva hogy fejből tudta az összes kutyája, macskája, tengerimalaca, papagája és aranyhalai nevét, melyeket szívesen megosztott akárkivel. Annyi a probléma, hogy megosztás alatt nem egy egyszerű felsorolást értek, sokkal inkább egy olyan szöveghalmazt, melyben a családfák és a feledett előző gazdák nevei éppúgy megtalálhatók voltak, mint az állatok részletes leírása. Bele is bonyolódtam volna, de nem figyeltem oda rá. Csak a vadiúj órámat nézegettem és mikor már úgy gondoltam, hogy nem bunkóság lelépni, meglógtam a mormogó nénike elől. Amikor időm volt rá – megjegyzem ez nemigen fordult elő – elgondolkodtam Gizi néni esetén.
A hetvenöt éves néni elég jó ruhákban járt, és igazából az állatokat is el tudta tartani. Na persze mindezt nem tehette volna meg, ha egyedül a nyugdíjára lett volna utalva. Hanem Szöszi, Pöszi, Möszi – Isten tudja hogy hívták azokat a hatalmas dögöket, meg a többi állatot – mellett még a fia is vele lakott abban a lakásban. Albérlet volt, pedig a fiú igen sokat keresett. Arra gyanakodtam, hogy hasonló ügyekben utazik, mint én. Pisti – ahogy Gizike néni előszeretettel szólította az ettől a névtől minden bizonnyal  kiütéseket kapó kisfiát – hamar elköltötte azt a pár százezret, amit hazahozott. Kellett a pénz az élőlények fenntartására, az öreg nénikére – bár véleményem szerint az utóbbi jóval kevesebbe került – na meg persze mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy a rezsi, a számlák és a hasonló ”kellemes” dolgok hamar elszívják azt a ”kevéske” pénzt. Pistinek így mindig körülbelül százezre maradt, amiből – hozzám hasonlóan – sznobelősegítő cuccokat vett. Ilyen ez az élet. A mi fajtánk nem keres komolyabb kapcsolatot, így sokszor csak a látszat a fontos, az autó, az öltöny… a lakás kinézete már nem igazán számít. A tisztaság persze mindig is fontos volt nekem, de ha megkívánok egy-egy helyesebb nőt, kibérelek valami hotelszobát és el van intézve a dolog. Persze akkoriban még én is ezt a játszmát űztem. Egészen Mariannig. Azért meg kell hagyni a lakásban is elég kellemesen eléldegéltem. Pont akkora volt, amekkorának lennie kellett és tökéletesen belefértek azok a bútorok, melyeket puszta felvágásból vásároltam. Elkezdhetném sorolni, de azt hiszem nem szükséges. A plazma tévé most nem érdekel senkit.
Aztán jött egy újabb futó kapcsolatnak tűnő fellángolás és a vége az lett, hogy ott kellett hagynom szegény Gizi nénit. Hogy sírt az öreglány! Sohasem felejtem el. Állandóan azt mondogatta, hogy nem lesz kinek elmesélnie a történeteit. Kicsit talán meg is sajnáltam, de hamar túltettem magam a dolgon.
Félreértés ne essék, nem azért vettem a házat, mert összeköltöztem Mariannal. Egyszerűen elborított a szerelem és meggondolatlanul meghívtam vacsorára. Aztán eszméltem rá, hogy nincs normális otthonom. Gyorsan vettem egy kis kertes házat a második kerületben és pénztárcát nem kímélő bátorsággal berendeztettem. Valóban megőrül a szerelemtől az ember, de azért jó volt látni ahogy Mariann megcsodálta szerény kis lakomat. Büszkén vezettem körbe a jóformán még számomra is ismeretlen emeleteken. Még ezt az átkozott vécét is megmutattam neki. Meg tudta volna ölelni a világot, de akkor egyszerűen beérte velem. Én pedig örültem, hogy nem kell ezentúl nőhiánytól tartanom. Később persze elkezdődtek a bajok…
Most meg se Gizi néni, se Pisti, se Mariann. Csak ez a nagy ház, sok-sok szobával, meg ez az átkozott vécé.