2. nap

Tulajdonképpen nem is rossz itt lenni, önmagammal. Komolyabb tétje nincs a dolgoknak, hiszen egyértelmű, hogy valaki előbb-utóbb észrevesz. Addig pedig legalább át tudom gondolni ezt az egész életet. Furcsa, hogy csak akkor jut időm magamra, mikor ilyen szorult helyzetbe kerülök. Eddig is foglalkoztam persze a saját dolgaimmal, de kizárólag a külsőmre koncentráltam. Görcsösen ragaszkodtam a legdrágább öltönyeimhez és a piacon fellelhető legkiválóbb kölniket használtam nap mint nap. Na jó, valljuk be néha még a férfiaknak készült rúzst is igénybe vettem, hogy jobb legyen a megjelenésem. Persze közrejátszott ebben az is, hogy nagyon jól tudtam, a munkatársaim közül ki mit vár el tőlem. Végeláthatatlan órák a tükör előtt, gondosan megírt dumákat gyakorolva. Ha a fele igaz lett volna azoknak a hosszú szövegeknek, melyeket néha ötször is át kellett írnom a biztos siker érdekében… és ha csak fele annyi időt töltöttem volna önvizsgálattal, mint amennyit a tökéletes megjelenésemre fordítottam… Akkor most nem lenne pénzem.

Igen, úgy gondolom, ez lenne a helyzet. Akár két perc lélekvizsgálat is elég lett volna, hogy felfedezzem mennyire egy aljas szemét vagyok. Pontosabban azt mindig is tudtam valahol legbelül, de ügyeltem rá, hogy sohase maradjon időm a szembesülésre. Eddig bevált a dolog. Hogy hogyan is csináltam? Az első pár év nehéz volt igaz, de aztán rutinossá váltam és mintegy automatikusan takartam el az igazságot. A recept csupán ennyi:

1. Ébredés természetesen csörgőórára, majd felvenni a karnyújtásnyira lévő, előző este megírt beszédet és reggeli teendők közben hangosan mormolni… ez segít abban, hogy ne kezdjem a napot önmagamba vetett kétségekkel
2. Napközben egyszerűen a munka foglalt le annyira, hogy kiküszöbölhessem a számomra kellemetlen dolgokról való elmélkedést
3. És végül az este… túlóra után, fáradtan hazaérek és addig dolgozom, amíg szó szerint ágyba nem nyom a kimerültség. Nem álmodhatok arról, mennyire nagy hazugság az egész életem, hiszen olyan mélyen alszom, hogy nem emlékszem másnap reggel semmire az egészből.

Jó taktikának tűnt ez a dolog. Egészen belejöttem az utóbbi időkben. Olyannyira, hogy még Mariann sem tudott kizökkenteni a megszokott rendből. Persze én naiv azt hittem, hogy nem érez semmit a játszmámból. Tévedtem. Nem kellett sok neki, hogy rájöjjön, színlelt törődést kap csak tőlem. Nem tehettem róla. Mindent megpróbáltam, de a beidegződött mozdulatok még szeretkezés közben is fel-felbukkantak agyam legmélyén. Ütemre jelentek meg lehunyt szemhéjam mögött a másnapra írandó beszédem szavai. És a végső kielégülés összeolvadt a munka elvégzésének örömével. Talán nekem ez a kettő mindig is egyet jelentett. Feladatot teljesítettem.

            Ő nem értette miért kell ennek így lennie. Még simogatásra vágyott volna, de én már a másik szobában, tollat ragadva görnyedtem egy papírlap fölé. Tárgyakra cseréltem őt.

            Bárcsak megfordíthatnám a dolgot. Kevésbé érezném ilyen cudarul magam, ha a vécécsésze vizes pereme helyett az ő két nedves szeme nézne szembe velem. Bár meglehet, hogy most azok is épp oly közönnyel bámulnának, mint ez itt. Esetleg felcsillanna bennük némi hitetlenkedés.

Pedig nem követtem el olyan sok hibát. Az egyetlen bűnöm az, hogy nem bántam kellő tisztelettel vele. Tökéletesnek gondoltam magam és részben még most is ezen a véleményen vagyok. Csak annyi változott, hogy van egy pont, amiben látom gyengeségem. Nem várom el magamtól a tökéletességet, de mint minden vérbeli karrieristában, bennem is van némi versenyszellem. Ezért rossz belátni, hogy van egy játszma, amit elvesztettem. Bár előfordulhat, hogy még ez a nézet is távol áll az igazságtól. Hiszen amint kijutok innen fel fogom hívni őt. Ezúttal meg merem majd tenni a békülés felé vezető első lépést.

Talán mégis jót tesz nekem ez a wc?!

Eddig minden simán ment. Csak bámultam ki a fejemből és vártam a szabadulást. Most viszont valami nagyon rettenetes dolog történt! A vécé mellett van egy kis mosdókagyló és egy csap. Direkt így terveztettem a házat, mert eléggé tisztaságmániás vagyok. Szerintem egyébként ez nem gond, hiszen jó ha valaki szereti a rendet. Persze az emberek egy jelentős része állított be emiatt betegnek. Amikor éttermekbe megyek – márpedig ezt jó sűrűn megtettem üzleti ügyekből kifolyólag vagy pusztán a cselédség hiánya miatt – a szalvétámmal mindig megtörlöm az evőeszközöket és a poharamat. Most annyira jó lenne, ha kaphatnék egy pohár vizet, de sajnos nincs. Pedig esküszöm, hogy nem figyelnék oda arra, hogy mekkora porréteg rakódott le az üvegre. Szomjazom és hiába hever a szomszédos szoba rejtett széfjében az a sok-sok kötegnyi pénz. Egyszerűen elzárták a vizet. Szóltak is úgy egy héttel ezelőtt, hogy valami csőtörés miatt az egész utcában elzárják és mivel pár nap múlva úgyis elutaztam volna, megkértem őket, hogy nálam csak akkor kacsolják vissza, hazaértem – ki tudja, hogy ezek a megbízhatatlan munkások mit babrálnak a vízórámmal. Belementek az ajánlatomba, de én mát el is felejtettem őket, most viszont égető szükség lenne arra a pár csepp folyadékra. És mi lesz, ha ez az állapot napokig tart majd? Hallottam, hogy ebbe akár bele is lehet halni! Kiszáradás… annyira távol állt tőlem eddig ez a kifejezés. Pont annyira, mint az éhezés, pedig ez utóbbi jelen pillanatban szintén gyötör.

Mindig azt hittem, hogy csak az igazán szegények szenvedhetnek, erre most ennek az ellenkezője bizonyosodik be. És a legrosszabb, hogy mindez az anyagiak miatt történik. Hiszen ha nem éreztem volna azt a belső kényszert a felfelé orientálódásra – melynek eredménye képpen hozzájutottam a legképmutatóbb emberek tettetett bizalmához és általuk még több pénzhez -, akkor megmaradtak volna azok a barátaim, akikre igazán számíthattam volna. És akkor most lenne akinek hiányoznék… aki kimentene innen. Annyi dohányom pedig csak akadna, hogy ennivalót és vizet vegyek magamnak.

 Azonban tudom jól, hogy ez semmiképp sem következett volna be. Hiszen a társadalom megkövetelte tőlem, hogy kimagasló teljesítményemet csalással kamatoztassam. A csalás alatt itt mások átverését értem, melyből jelentős összegeket és elismeréseket kaszáltam. Később pedig már a közvetlen környezetem – a munkahelyem – állított fel hasonló elvárásokat. Én legtöbbször megfeleltem nekik, úgyhogy befogadtak maguk közé.

Most sem szabad kétségbe esnem! Ez csak egy apró akadály. Pár órán belül biztosan megszerelik azt a szerencsétlen vízvezetéket. Vagy még jobb: Valaki betöri ezt az ajtót.

Nagyon remélem, hogy így lesz…