1. nap

Lajos vagyok, és igazán nem értem mi történhetett. Tegnap bejöttem a vécébe és azóta nem tudok kiszabadulni innen. Az ajtó beragadt. Hiába próbáltam rángatni, meg sem mozdult. Rugdostam, de az sem használt valami sokat. Kissé megmozdult talán, ám a lábam előbb adta fel a szolgálatot. Nem vagyok egy túlzottan sportos alkat. Most itt ülök a földön, leizzadtam a hasztalan próbálkozásoktól és igazán jól esik a hideg csempék érintése. Azonban aggódom kicsit… úgy tűnik hiába minden, itt maradtam.
Egyedül élek. Ha másképp lenne, talán már odakintről röhöghetnék az egészen, vagy felbontanék egy kellemesen hideg sört és megosztanám az élettársam által segítségül hívott megmentőmmel. Csakhogy most se élettársam sem pedig megmentőm nincs, és így kevésbé mulatságos a helyzet. A mobilomat a nappaliban hagytam, a bőrkanapén. Mégsem cipelheti magával mindenhová az ember. Persze akadnak olyanok, akik a siker érdekében, akár szabadságuktól megválva, éjjel-nappal, ülve, állva, fekve, betegen, egészségesen, álmukban vagy éppen szeretkezés közben is a ,,fontos hívásokat” várják.
Részben én is ilyen vagyok, hiszen – mint azt már említettem – nincsen feleségem. Volt barátnőm, de nem vettem el. Aztán egy nap arra ébredtem, hogy imádott Mariannom se szó se beszéd elment. Racionális ember lévén rögtön a magyarázatot kerestem. Első dolgom az volt, hogy megnézzem, nem hagyott e valamiféle levelet maga után. Azt hiszem egyszer olvastam egy lapban, hogy a nők mindig ezt csinálják. Persze az is lehet, hogy nem akkor hallottam erről. Elfoglalt vagyok, így megesik, hogy összemosódnak az apró részletek. Néha bekapcsolva hagyom a tévét és állandóan azok a hülye szappanoperák mennek. Előfordulhat, hogy egy Hosé Carlos féle tini-bálvány ébresztett rá arra a leveles-cuccra. A lényeg, hogy a számításom bejött. A fehér boríték ott virított az asztalon és a kicsi betűk hamarosan elárulták, hogy Mariann végleg lelépett.
Nem vettem komolyan. Úgy éreztem szüksége van rám, és vissza fog még térni hozzám. Később jöttem csak rá, hogy valójában pont e miatt hagyott el: Túlzott magabiztosságom az agyára ment. Annak idején ezt nem akartam bevallani magamnak. Ha őszinte akarok lenni – ami munkámból adódóan elég ritkán fordul elő -, ámítás volt az egész visszatér-majd-hozzám dolog. Amikor erre rádöbbentem fogadalmat tettem, hogy nem kell több nő. Minek?! Hiszen csak meggyengítik magamba vetett hitem. Azóta nem szegtem meg ezt a fogadalmat. Nem való nekem az ilyen kötöttség. Szeretem, ha szabadon élhetek, a saját törvényeim szerint. Kicsit úgy hangzik ez, mintha lenne egy saját erdőm, melyben én uralkodnék. Én lennék akitől rettegnének, a tápláléklánc csúcsa… egy vadállat csupán.
Sokan vannak ezzel így. Főleg a mai világban gondolják úgy az emberek, hogy a másoktól való függőség voltaképpen ártalmas dolog. Magamban mindig mosolyogni szoktam ezen. Még hogy függetleníti magát valaki! Egész életünket behálózzák azok a kapcsolatok, melyek nélkül senkik lennénk. Ott van például a főnököm, aki kölcsönös viszonyunk megléte nélkül munkanélküli lenne és ezáltal engem is azzá tehetne. És Mariann is ott volt nekem a vékony szálon függő kapcsolódási pontok között. Csakhogy az a szál egyszercsak elszakadt.
Néha hiányzott. Olyankor fel akartam hívni, de végül valahogy mégsem volt kellő bátorságom hozzá. Végre egyszer értelmes dologra használhattam volna a telefonomat, de megfutamodtam. Most pedig – mikor szintén nagyon fontos lenne – ismét cserben hagy a mobilom. De – kérdezem én – mi oka lenne az embernek arra, hogy telefonnal a kezében menjen szarni?

Egy napja vagyok már itt és senki sem keres. Vannak, akik talán még örülnek is annak, hogy eltűntem a színről. Arra gondolnak, hogy leléptem egy halom pénzzel, vagy pedig arra, hogy üzleti út címszó alatt elmentem nyaralni valami szőke cicababával. Igazából mindkét dolog kitelik tőlem, de jelen pillanatban ezeknél jóval súlyosabb a helyzet. Itt ragadtam.
A vádak – gondolná az ember – csupán a vádlott szemében alaptalanok, holott a valóság egészen más. A bűnös tudja jól, hogy minden ellene hangzó érv megfontolt és stabil alapokon nyugszik. De a hamis tagadás – közismertebb nevén hazugság - egy ősi tulajdonság, mely mindenkiből vécé effektust vált ki. Tudniillik ha valaki egyszer elkezdi lehúzni a vizet (kimondja az első, igazán átgondolt blöfföt), az addig folyik a tartályból, míg a vécé kagylóban tisztára nem mos mindent (ez esetben: amíg le nem mossa a felelősséget a bűnös félről). Csakhogy nem olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek tűnik. Ugyanis a fekália kórokozói oda fészkelik magukat a perem alá és örökké vigyázni kell hogy nehogy önnön ürülékünk hetekkel később megfertőzzön minket. Hiszen a hazugság igazolására csak egy nagyobb hazugság képes.
Én már nem egyszer fertőztem meg magam a mellébeszéléseimmel, de ilyenkor újra meghúztam azt a bizonyos vécé láncot és szerencsémre a tartályomban mindig volt elég víz. És ez a víz nem csupán a kórokozók ellen védett meg. Belefröccsent az ellenem szegülők szemébe és elvakította őket. Mondhatni, az orruknál fogva vezettem az embereket.
Persze van úgy, hogy rá kell ébrednünk, minden amit elértünk, és minden, amiben hittünk egy jól felépített kártyavár csupán. Kétféle ember létezik: Az egyik maga dönti le a ”várat”, hogy biztos alapokkal kezdjen neki az újjáépítésnek, és van aki tovább épít, egészen addig, míg egy apró fuvallat magával nem ragadja a lapokat, vagy míg a már említett vékony kapcsolódási szál el nem szakad. Ésszerűbb az elrontott munkát újra kezdeni, de várni mégiscsak könnyebb.
Én magam is az utóbbi megoldást választottam. És most, ebben a bűzölgő mellékhelyiségben nemhogy összedőltek a lapjaim, hanem elnyelte őket a tátongó vécékagyló. Igazán hozhatna már valaki egy új paklit, de senkinek sem áll érdekében hogy megtegye. És ismét be kell látni, hogy szinte minden az érdekekre és a kapcsolatokra épül. Én is azok által jutottam idáig. Már persze ez alatt nem a vécét értem, hanem sokkal inkább jelenlegi helyzetem. Azt a tényt, hogy nem hiányol senki.
Elkeserítenek ezek a dolgok. Mindig azt hittem, hogy nélkülözhetetlen ember vagyok, és valahol ez így is van. Olyan alapigazság ez – mármint hogy senki sem pótolható - , amit előszeretettel hangoztat mindenki. Ha belegondolok, hogy én nem emberek számára vagyok fontos, sokkal inkább valami gépezet egy igen aprócska, akármikor lecserélhető részét képezem, akkor nem érzem valószerűnek a fenti kijelentést. Annyi ember rohangál a Földön. Nem lehet mindenki szükséges.
Egyszer Mariannak is kifejtettem az ezzel kapcsolatos nézeteim. Roppant érdekes volt a dolog. Elkezdett magyarázni valamit a saját elképzeléséről én meg megpróbáltam nem közbeszólni. Igazából egy ideig kibírtam, de aztán elintéztem szegényt egy egyszerű ,,ez az egész hülyeség!”-gel . Ő úgy gondolta, hogy igenis szerepe van mindenkinek a nagy, örök körforgásban. Azzal próbálta alátámasztani az érveit, hogy a világ szintekből áll. A szintek az évek. Ezek egymásra épülnek, hiszen nem csak időrendi sorrendben, de fejlődéstanilag is kapcsolat van közöttük. Valaki felfedezett valamit kétezer évvel ezelőtt – mondta – és mi most arra alapozzuk a tudásunkat. Megdöntjük azt, amit mások tényként kezeltek, vagy egyszerűen tovább fejtegetjük, bizonygatjuk. Néha akár új felfedezéseket is teszünk vele kapcsolatban. És itt jött a Mariann által elképzelt dolgok lényege: Egy ember nem képes teljes önállóságra az élet minden területén. Állandóan függésben kell lennie másoktól, hogy képes legyen a kollektivitás által kifejleszteni új, egyedi értékeket. Hiszen mi is az erény, ha nincs aki meglássa benne az értékelendőt?
Azzal magam is egyetértettem, hogy minden összefügg szinte mindennel. Abban is lehet valami, hogy sajnos az ember nem állhat önmagában, mint magányos bástya. De ennek nincs köze ahhoz, hogy nem lenne rá képes. Egyszerűen a rendszer nem engedi. Nem mondhatom, hogy kivonom magam a társadalomból, mert ez képtelenség lenne.
Viszont azzal kapcsolatban, hogy egyre fejlődik ez az egész káosz... Nem tudom… szerintem nem. Persze az igaz, hogy felfedezünk újabb és újabb dolgokat – melyeket talán egy következő civilizáció vagy maguk az utódaink döntenek meg világos észérvekkel - , de az élet nagyon sok terén egy helyben toporgunk. Vagy ami még rosszabb, szó szerint visszafelé fejlődünk. És ezek sajnos a fontosabb színterei mindennapi életünknek. Persze ezt akkor még nem értettem. Én is az előrehaladás-elméletet próbáltam magamba erőltetni. Sőt! Nem tűnt fel akkor a dolog, de azért most már felmerül bennem egy apró bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy mi a fontosabb: egy távoli, elérhetetlen cél örökös hajszolása vagy a lelki béke megtalálása. Én személy szerint esküdni mertem volna, hogy az előbbi. Bár most hogy visszagondolok a dolgokra lehet hogy nem a saját álláspontomon foglaltam helyet ez ügyben. Belém magyarázták, hogy az a helyes, ha minden tőlem telhetőt megpróbálok megtenni azért, hogy elérjem azt a bizonyos csúcsot. Sikerült. Persze nem a cél elérése, hanem a mellette szóló érvek belém szugerálása. Viszont az is lehet, hogy talán a lelki békét megtalálni még nehezebb feladat, mint vakon követni egy megszabott ám mégis elérhetetlen mércét.

Ugyanúgy ébredtem, mint minden nap. A szokások rabja vagyok, az órám – legyen hétvége vagy hétköznap – mindig hatkor csörög. Szabályos menetrendet alakítottam ki a mindennapi teendőimnek. Az egész azzal kezdődik, hogy kinyitom a szemem és lenyomok egy gombot. Erre azért van szükség, hogy megszűnjön az iszonyú hang, ami nélkül nem tudnék felébredni. Utána lassan kimászom az ágyból, elvánszorgok a konyháig, ahol ismét egy gomb lenyomása következik: vízforraló. Okos találmány… a kávé elkészítéséhez elengedhetetlen. Apropó kávé… eléggé hozzászoktam az évek során. Először nagyon hasznos dolognak tűnt, hiszen duplájára növelte az éberségem és ezáltal sokkal többet tudtam dolgozni, a főnököm nem kis örömére. Mára viszont már csak azért iszom, mert beidegződött cselekvéssé vált ez a folyamat. Ahogy a forró, jól ismert kortyok végigfolynak a torkomon, miközben a napi híreket böngészem. És mindenek előtt az említett vízforraló egykedvű, semmivel össze nem téveszthető hangja.
Sok minden múlik ezeken az apró kütyükön, melyek körülvesznek minket. Néha kisebbek, néha nagyobbak, de egy céljuk van csupán: Az, hogy megtegyenek mindent a jólétemért. Ez már önmagában szimpatikussá teszi számomra őket. Lehet, hogy a gépeken kívül már mást nem is tudok igazán szeretni?! Ők megadják azt, ami nekem mindig is fontos volt: kiszolgálnak. Csak az a probléma, hogy kezdek ráébredni, mégsem ez a fontos az életben.
Mariannon nem voltak gombok, mégis egész jól megértett engem. Én viszont vak voltam. Megszoktam, hogy minden úgy van, ahogy én akarom és hogy én irányítok mindent. Őt is megpróbáltam utasítgatni és az a legszomorúbb, hogy még csak nem is éreztem, hogy rosszat cselekszem.
Egyszer eléggé megbetegedtem és ő eljött hozzám, hozott forró levest, főzött teát és kihívta az orvost. Mai napig úgy gondoltam, hogy mindezt megérdemeltem és így volt természetes a dolog. Most viszont már máshogy érzek ezzel kapcsolatban. Tudom, hogy ha ő lett volna beteg, akkor túl elfoglalt lettem volna segíteni… Vagy ami még szörnyűbb: talán észre se vettem volna, hogy valami baja van. Hogy lehettem ilyen!
Vettem neki egyszer egy rózsát. Hogy miért? Nem is tudom. Igazából valahol hallottam, hogy így illik. Nagyon megörült neki. Aznap izgatott volt és a szokottnál vidámabb. Számomra ez azt jelentette, hogy nem csak a munka terén vagyok tökéletes, hanem a nőkkel is megfelelően tudok bánni. Azt hiszem ez is önámítás volt. Valószínűleg azért örült annyira, mert nem hitte, hogy ez valaha be fog következni. Nem várta el tőlem, hogy virágot vegyek neki. Naivan úgy gondolta, hogy ez az első lépcsőfok a fejlődésem felé, amelyért ő annyit dolgozott. Pedig számomra az a rózsa csak egy eszköz volt, hogy bebizonyítsam magamnak, mennyire tökéletes vagyok.
A kapcsolatunk egyes részei teljesen eltértek a megszokott viszonyoktól. Lényegében csak késő este találkoztunk és korán reggel már el is váltak útjaink. Ez egyáltalán nem amiatt történt, mert éjszaka volt csak egymásra szükségünk a vágyaink kielégítésére. Bár be kell látni, hogy kapcsolatunk több mint felét a szex jelentette. Mariannn igazán izgalmas nő volt az ágyban, és mivel leginkább este láttam, kihasználtam ezeket a pont alkalmasnak tűnő órákat a saját szenvedélyem érvényesülésére. Nem igazán érdekelt, hogy ő mit gondol erről vagy hogy van e kedve egyáltalán a dologhoz. Mivel nálam lakott, ennyit megérdemeltem tőle. Ő is biztosan érezte ezt, hiszen sohasem tiltakozott. Az is lehet, hogy egyszerűen élvezte a kiszolgáltatott pózokat. Leginkább ilyenekben próbáltam elhelyezkedni, hiszen imádtam érezni, hogy én vagyok a domináns ő pedig csupán egy szolga. A pszichológusomnak egyszer beszéltem erről, de betegesnek talált úgyhogy többé nem mentem be hozzá. Mariannal pedig ugyanúgy maradtak a dolgok. Sokszor fantáziáltam róla, hogy különleges helyeken teszem magamévá, de – mint már mondtam – nap közben nem találkoztunk, így vágyálmaim megvalósításának színtere egyedül a hálószoba maradt. Egyszerűen elfoglalt ember voltam. Megengedtem neki, hogy napközben a házamban legyen. Használhatta a számítógépet – író volt, sokat dolgozott a könyvein – és főzhetett kedvére. Na jó, igazából elvártam tőle, hogy vacsorával várjon. Hozzám költözött. Bár az ittléte olyan volt, mint egy kedves szellem kísértései. Mindent rendbe hozott körülöttem és csak néha bukkant fel, hogy egyre fagyosabb csókjait ajkamra lehelje. Akkoriban reggelente forró kávé várt a konyhaasztalon.
Ma reggel azonban – mint már egy hónapja minden reggel- én készítem el magamnak a reggelim. Talán erre mégsem kellene büszkémnek lennem. Pedig mindeddig az voltam. Szóval megnyomtam a gombot, csendesen forrni kezdett a víz, én pedig a legdrágább otthoni papucsban ami csak létezik kicsoszogtam a bejárati ajtóhoz, ahol vártak az újságjaim. A konyha a bejárattal szemben, az első szinten volt, ezért kényelmesen visszasétáltam, leraktam őket az asztalra és felöntöttem a kávéport vízzel. Jó erősen szeretem inni. Aztán bejöttem az első emeleti vécébe. Mindig ezt csinálom, így mire elvégzem a dolgom, ihatóvá válik a kávé.
Hmmm… Azt hiszem mostanra viszont már teljesen kihűlt.
Na jó, valljuk be, semmi okom a pánikra. Bár az igaz, hogy Mariann nem szeret – és be kell látnom, hogy ebben az egyben igenis hibás vagyok -, de sok más embernek fel fog tűnni, hogy nem vesztem el, keresni kezdenek és egy, maximum két nap múlva megtalálnak majd. Lehet, hogy csak egy gépezet része vagyok, de ilyen gyorsan senki nem képes új alkatrészt találni. Anélkül meg végképp nem, hogy ne tudná mi volt a baj az előzővel. Persze ki fog derülni, hogy semmi gond nincs vele, csak beszorult a budiba és akkor majd újra minden visszatér a megszokott rendbe. Addig pedig ücsörgök itt egy kicsit. Legalább most van időm pihenni.