5. nap

A felvilágosult, nyílt tudat a reménytelenségben halálvágyat fokoz. Ez jár a fejemben reggel óta. Lassan dél, legalábbis a karomon fénylő svájci óra ezt mutatja és én természetesen hiszek neki. Ő maradt számomra az egyetlen „kapcsolat a külvilággal”, hiszen ha mást nem is, legalább az időt tudom. Hajnalban arra gondoltam, le kell írnom mit érzek, amíg erőm engedi. Mariannak címeztem a levelet és beleírtam mindent, amit érzek. Tollam szerencsére volt. Mint említettem, mindig magamnál hordok egyet a zakóm zsebében. Lap helyett pedig tökéletesen megfelelt a wcpapír. Az ember abból gazdálkodjon, amije van. Utána próbáltam aludni egy keveset a hideg kőlapokon, de ezen az éjszakán valahogy nem vált be a dolog. Minduntalan régi emlékek gyötörtek, majd a hasfájás zökkentett vissza a valóságba. Éhes vagyok, de talán ennél még égetőbb szükségem lenne némi folyadékra. Ajkam kicserepesedett, agyam pedig egyre tompul. Halottam, hogy csengetett valaki. Gondolom a vízvezeték miatt. Nem értem miért zárták el a vizet. A vezetékrendszert mostanra meg kellett, hogy javítsák. Egyszerűen felfoghatatlan mi történt. Létezhet olyan, hogy valahol napokig nincs víz ebben a kerületben?! Eddig nem hittem hogy megtörténhet, de ezek szerint mégis.

Öt éves vagyok, Max a kutyám eltűnik, mire hazahoznak az oviból. Nem értek semmit. Faggatom anyut, azt mondja biztosan elkóborolt. Eltelik egy nap, egy hét, egy hónap… Nem tér vissza többé. Akárhányszor szóba kerül a dolog apu lesüti a szemét és keres magának valami más elfoglaltságot.
Felébredtem de az álmom alakjai csak lassan kúsznak le a színről. Mintha ők is itt lennének mellettem. Egyébként jól emlékszem az esetre. Anya nem tudta elviselni a kutyámat. Állandóan összepiszkított mindent és esténként gyakran ugatott. Később elmondták nekem, hogy apa elvitte elaltatni. Érett fejjel sem tudtam teljesen feldolgozni ezt az kegyetlenséget. Azt szokták mondani, hogy nem fáj az, amiről nem tudunk. Sablonszöveg, de azért be kell látni, hogy van benne igazság. Eddig például nem éreztem csaló, érzéketlen bunkónak magam és most, hogy az elmúlt napokban rájöttem ki is vagyok… fizikai fájdalmakkal büntet a végzet.

Hét éves kisgyerek szalad végig az öreg ház folyosóján. A nagypapáját szeretné látni, de sok felnőtt veszi körül az ajtót és őt nem engedik be hozzá. Kétségbeesve szólítja az idős férfit, de senki sem válaszol. Helyette édesanyja lép ki az ajtón. Sír. Alig érthető, szinte elfúló hangon magarázza a nő, hogy nagypapa egy jobb világba költözött. A gyermek irigykedve hallgatja a szép angyalokról szóló történetet és közben talán maga is a mennyország nevű helyre vágyik. Nem érti, hogy nagypapa nincs többé.
Úgy tűnik megértem arra, hogy én is elköltözzem innen. Úgy érzem rám egy teljesen más ország vár, mint ami nagypapát annak idején befogadta. Végiggondoltam az életem és amit látok az csupa fertő. A pokol lesz az új lakhelyem, ha nem ment meg semmi. Ez utóbbi nagyon valószínű, hiszen kinek is hiányozna egy ilyen egoista férfi?!

Szintén hét éves vagyok. Beírattak az iskolába. Nem szeretnék menni, de nagyi azzal nyugtat, hogy mindenki ezt szokta érezni az első napon. Kedvesen mosolyog majd a kezembe nyom egy marcipánt. Imádom. Kissé felvidít az édesség, de nagymama szemei furcsán szomorúak, ezért inkább elfordítom a fejem. Mostanában gyakran bánatos.
Pár év múlva ő is meghalt. Amilyen kedves asszony volt, biztosan a férje után ment a mennyországba. Akkor persze nem értettem miért könnyes a szeme, hiszen nekem ugyebár azt mondták, hogy nagypapa elköltözött, ráadásul egy ennél sokkal jobb helyre. Biztos voltam benne, hogy a nagymamám beleegyezése nélkül nem ment volna el. Most már persze tudom, hogy a magát hatvanhat évesen is kitűnően tartó asszony belül megtört és valójában sohasem tudta elengedni férjét.
Megértem őt. Nagyon rossz egyedül élni, és – bár ezt eddig sohasem volt alkalmam végiggondolni – nem elég, hogy a pokolra jutok, még ráadásul életemben is egy poklot teremtettem magam körül. Bár újra kezdhetném! De sajnos nem olyan egyszerű ez a lét, mint amilyennek idáig hittem.

Nyolcéves fiúcska görnyed szorgalmasan a házi feladata fölé.
Akkor még elhittem, hogy elég tanulni a siker érdekében. Ma már tudom, hogy vannak sokkal könnyebb, de annál inkább célravezető megoldások. Elfajult a világ.

Nyolc és fél (igen, az a fél nagyon is fontos!). Karácsony van. Bámulok ki az ablakon és nézem a hatalmas hópelyheket. Benn kellemesen meleg van, az asztalom piros csomagolópapírok hevernek üresen. A csokoládét már kiettem belőlük. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Apu bejön és megnyugtat, hogy a mikulás igenis létezik és csak a jó gyerekeknek hoz ajándékot, majd hozzáteszi, hogy az osztálytársaim már el is felejtették milyen gyermeknek lenni, ezért mondják, hogy a télapó csak mese. Kimegy. Érzem, hogy most kivételesen a többieknek van igazuk. Fáj, hogy eddig vakon hittem a semmiben és az is rosszul esik, hogy butának tart a fél világ, amiért én úgy gondoltam, hogy ez az egész valós dolog. Átvágtak és kigúnyoltak.
Mit nem adnék most azokért a mikulás-csokikért! Nem érdekelne, hogy képzelet szüleménye e az idős apóka vagy tényleg eljön a szánon és beugrál a kéményekbe. Naiv kölyökként simán kijátszottak és hülyét csináltak belőlem. Aztán persze eljött az idő, amikor ez fordítva ment, de gyerekként én egyértelműen a gyengébbik oldalon kaptam helyet. Talán az ez elleni védekező mechanizmus váltotta ki azt a nemtörődöm zsarnok-létet, amit végül magamévá tettem.

Tíz éves gyerek áll kétségbeesve az állatkertben. Nagyon sok az ember. Ő körbe-körbe forog és rosszullét fogja el a sok ember láttán. Nevetnek. Boldog családok haladnak el a majomketrec előtt, de a kisfiú meg sem mozdul. Tudja, mit kellene cselekednie, de képtelen rá. Kellemetlenül, megalázva érezné akkor és érzi most is magát. A tenyere izzad, az emberek pedig nem törődnek vele. Egy idősebb srác még neki is megy véletlenül, majd bocsánatkérés nélkül tovább halad. Lajos azonban nem érzékeli a külvilágot, csupán tompa hangokat és színeket lát. Elájul.
Elvesztem az állatkertben és nem volt bátorságom megkérni egy dolgozót, hogy mondja be a hangosbemondóba, hogy a szüleimet keresem. Végül persze sokkal kínosabb dolog történt: Elvesztettem az eszméletem. Nem szívesen beszélek erről. Kevesen hinnék el rólam, hogy ilyen gyenge kisfiú voltam. A gyerekkor az az időszak mindenki életében, amikor eldönti, hogyan is akar viselkedni majd felnőttként. Ha bántják, akkor erős szeretne lenni, ha butának csúfolják, akkor valamilyen tudós.  A szülői szerepkörrel szemben is kialakulnak vélemények illetve elvárások. Pozitív vagy negatív példaként tekintenek anyjukra és apjukra majd elhatározzák, hogy miként nevelik a leendő gyermekeiket. Persze mikor a megvalósítás fázisába ér a dolog, egyszerűen nem tudnak felülkerekedni a tanult és látott viselkedésformákon. Tisztelet persze a kivételnek, aki ez esetben én vagyok. Büszke nem lehetek ugyan arra, amivé váltam, hiszen ugyanúgy bántom a sebezhető embereket, mint ahogy annak idején ezt velem tették mások, de emellett kétségkívül változtam. Képes voltam rá.

Mikor felébred az anyja áll lőtte. Aggodalmát dühe mögé rejti, de hangjába mégis megkönnyebbülés vegyül. Szavai még homályosan csengnek, de a gyengéd ölelés, melyet mondandója végére illeszt, megnyugtatja a gyermeket.

Az anya, akit elhagytam a munkám miatt és aki a szeretetéért csupán megvetést kapott. Régen nem volt semmi gond kettőnk között. Mindent meg tudtunk beszélni. Ha anyukám azt érezte, hogy eltávolodtunk egymástól, kivett az iskolából és egy napon keresztül programokat szervezett kettőnknek. Sokat nevettünk. Ő tudta, hogy a jó nevelés titka nem a szigor, mert az csak gyűlöletet szít. A későbbiekben például sohasem büntetett meg ha rossz jegyet vittem haza. Nem kiabált velem és nem táplálta belém a gondolatot, hogy nem vagyok jó semmire. Ezt azért fontos így kijelenteni, mert sajnos láttam egy-két ellenpéldát a gimnáziumi évek során. Borzalmas mire képes egy rossz nevelés.

Belép az apám. Gyorsan felülök az ágyban és megpróbálom kihúzni magam. A testem erősen tiltakozik, hányinger kerülget. Először nem szól semmit. Aztán közelebb lép és ad egy pofont. Anyám szeméből egy könnycsepp hullik az arcára, majd feláll és kimegy. Egyedül hagy vele. Meghallgatom, hogy szégyent hozok a családra, majd ismét egyedül vagyok az óriási ágyon.
A szülői nevelés másik, negatív példája volt apám. Megpróbálta elhitetni velem, hogy amit tesz az szeretetből fogan, de mondanom sem kell hányszor átkoztam őt. Nem szerezhet senki tekintélyt az erőszakkal. Az csak ellenszenvhez, utálathoz és hosszú viszályhoz vezet. Ha valaha is visszakerülök a családomba – ezt persze úgy értem, hogy meglátogatom őket -, akkor azt csakis a húgom és az anyám miatt fogom tenni. De még ők ketten is kevesek ahhoz a felejtéshez, mely eltakarhatná az okozott sérelmek nagyságát.

Tizenegy éves. Akarata ellenére beíratják egy nyolcosztályos gimnáziumba azzal a céllal, hogy ez majd megalapozza a jövőjét. Az elvárások egyre nőnek. Várólistára kerül, de végül valóban felveszik. Új környezetbe kerül, ahol kiderül, hogy az elit rétegekből idekerült fiúk és lányok sokkal durvább világban élnek, mint amilyen eddig körülvette a gyermeket. Alkalmazkodik. Elkezd átalakulni valami mássá… új személyisége lesz.
Ha nem írtattak volna be, valóban nem tarthatnék ott, ahol most tartok. Volt abban valami, hogy megalapozták az életem. Lényegében mindig is megpróbáltak beleszólni abba, hogy mit csináljak és hogyan. Meg is lett az eredmény: Egy csaló szörnyeteg, aki álarcokkal takarja el a testét borító véres hólyagokat. Egy számító zsarnok, aki senkinek sem kell. Egy vécé-töltelék.

Egyre gyakoribbak a képzelgések és egyre erősebbek az emlékek. Azt szokták mondani, hogy lepereg az ember agyában az egész élete, mielőtt elragadja a halál. Én éppen eleget láttam. A próbafülkémből elkezdték szép lassan kiszedni a már felpróbált, használt ruhákat. Még pár évet kell végiggondolnom csupán, ha igaz az előbb említett, régi feltevés. Utána pőrén fekszem majd csempéken és lehunyom a szemem a végső álomra. A jövő emlékét látom majd.